Page 6 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

PROLÓGUS

- El kellene indulnunk visszafelé - sürgette őket Gared. Az erdő kezdett sötétedni körülöttük. -
A vadak halottak.
- Megrémítenek a holtak? - kérdezte tőle Ser Waymar Royce. A szája sarkában halvány mosoly
bujkált.
Gared nem vette fel a kesztyűt. Öreg ember volt, túl az ötvenen, sok uracskát látott már jönni és
menni.
- A holtak holtak - válaszolta. - Semmi dolgunk velük.
- Valóban holtak? - kérdezte Royce halkan. - Miféle bizonyítékunk van erre?
- Will látta őket - mondta Gared. - Ha ő azt mondja, hogy holtak, az elég bizonyíték nekem.
Will tudta, hogy előbb-utóbb őt is belerángatják a vitába. Jobban örült volna, ha ez minél ké-
sőbb történik meg.
- Anyám azt mondta, a halott emberek nem dalolnak - szólt közbe.
- Az én szoptatós dajkám ugyanezt mondta, Will - válaszolta Royce. - Sohase higgy el semmit,
amit egy női csecs közelében hallasz! Még a halottaktól is tanulhatunk egyet s mást. - A hangja túl-
ságosan hangosan visszhangzott az alkonyi erdőben.
- Hosszú lovaglás áll még előttünk - figyelmeztette őket Gared. - Nyolc, talán kilenc nap is. Az
éjszaka pedig közeleg.
Ser Waymar Royce minden érdeklődés nélkül bámulta az égboltot.
- Mindennap ez van, így alkonytájt. Nyugtalanít a sötétség, Gared?
Will jól látta a megfeszülő izmokat az idősebb férfi szája szegletében és az alig palástolt haragot
a vastag fekete csuklya alól elővillanó szemekben. Gared fiúként és férfiként negyven évet töltött
az Éjjeli Őrségben és nem volt hozzászokva, hogy gúnyolódjanak rajta. Most azonban ennél több-
ről volt szó. A sértett büszkeség mögött Will valami mást is megérzett. Szinte tapintani tudta volna
az ideges feszültséget, amely veszedelmesen közel esett a félelemhez.
Will osztozott ebben a nyugtalanságban. Már négy éve volt a Falon. Amikor először küldték
azon is túl, a régi történetek újra betörtek a gondolataiba és a rettegéstől összeszorult a gyomra. Ké-
sőbb nevetett ezen. Mostanra sok száz felderítő kóborlás állt mögötte, és a sötét, végtelen vadon -
amit a déliek kísértetjárta erdőnek neveztek - nem tartogatott több rettenetet a számára.
Egészen ma estig. Ma este valami más volt. Olyan éle volt a sötétségnek, hogy minden szőrszál
felállt a hátán. Kilenc napja lovagoltak már, először északnak, aztán északnyugatnak, majd újra
északnak, egyre messzebb és messzebb a Faltól, szorosan egy vad rablóbanda nyomában. Minden-
nap rosszabb volt az azt megelőzőnél. A mai nap volt mind közül a legszörnyűbb. Hideg szél fújt
északról és a fák úgy reszkettek, mintha élőlények volnának. Will egész nap úgy érezte, mintha va-
lami figyelné őt, valami hideg, könyörtelen és ártó szándékú dolog. Gared is érezte. Will semmit
sem szeretett volna jobban, mint lóhalálában visszavágtatni a Fal biztonságába, az ilyen érzéseket
azonban az ember nem osztja meg a parancsnokával.
Különösen nem egy ilyen parancsnokkal.
Ser Waymar Royce a legifjabb volt egy ősi család túlságosan is nagyszámú leszármazottja kö-
zött. Jóképű, tizennyolc éves ifjú, szürke szemekkel. Termete karcsú és kecses volt, akár a penge.
Hatalmas fekete csataménjének nyergében az alacsonyabb lovakon ülő Will és Gared fölé tornyo-
sult. Fekete bőrcsizmát, fekete gyapjúnadrágot és fekete vakondprém kesztyűt viselt, a fekete gyap-
jú és keményített bőr rétegei felett pedig finom kidolgozású, hajlékony páncéling csillogott. Ser
Waymar még fél éve sem volt az Éjjeli Őrség Felesküdött Testvére, de senki sem vádolhatta azzal,
hogy hivatására nem készült fel eléggé. Legalábbis ha a ruhatáráról volt szó.
Egész megjelenését köpönyege koronázta meg: vastag volt, fekete, és lágy, mint az éjszaka.
- Lefogadom, hogy maga ölte meg mindet - mondta egyszer Gared a kaszárnyában, borozgatás
közben. - A mi hatalmas harcosunk egyenként tekerte ki a kesztyűnek való kis jószágok nyakát! -
ilyenkor mindnyájan nevettek.

9