Page 8 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

PROLÓGUS
alaposan megszemlélhette a két csonkot ott, ahol egykor a fülei voltak. - Két fül, három lábujj és a
bal kezem kisujja. Olcsón megúsztam. A fivéremet megfagyva találtuk az őrhelyén, mosollyal az
arcán.
Ser Waymar megborzongott.
- Melegebben kellene öltöznöd, Gared.
Gared a ficsúrra meredt és a fülnyílása melletti hegek, ahonnét Aemon mester levágta a fülkagy-
lókat, elvörösödtek a dühtől.
- Majd meglátjuk, te milyen melegen tudsz felöltözni, ha eljön a tél - a csuklyát újra a fejére
húzta és csendben, mogorván a lova nyaka fölé görnyedt.
- Ha Gared azt mondja, a hideg volt az... - kezdte Will.
- Voltál őrségben ezen a héten, Will?
- Igen, uram. - Nem telt el úgy hét, hogy legalább egy tucat átkozott őrséget ne adott volna. Va-
jon hová akar ezzel kilyukadni?
- És milyennek találtad a Falat?
- Nyirkos volt - felelte Will és összeráncolta a homlokát. Most, hogy a fiatalúr rámutatott, már ö
is tisztán látta a helyzetet. - Nem fagyhattak meg. Nem fagyhattak meg, ha a Fal csak nedves volt.
Nem volt elég hideg.
Royce bólintott.
- Okos fiú. Volt néhány könnyebb fagy az elmúlt héten, és néha egy-egy hófúvás, de semmi-
képpen sem olyan vad hideg, ami végezhetett volna nyolc felnőtt emberrel. Bundákba és bőrökbe
öltözött emberekkel, ne feledd, akiknek volt menedékük és tüzet tudtak gyújtani - a lovag szája ön-
telt mosolyra húzódott. - Vezess oda bennünket, Will! Meg akarom nézni magamnak ezeket a ha-
lottakat.
Most már nem volt mit tenni. A parancs elhangzott, őket pedig kötötte a becsület, hogy enge-
delmeskedjenek.
Will haladt elöl. Bozontos gebéje óvatosan araszolt előre az aljnövényzetben. Az előző éjjel
esett egy kevés hó és a vékony réteg alatt kövek, gyökerek és mélyedések leselkedtek az óvatlan
vándorra. Őt Ser Waymar Royce követte türelmetlenül fújtató óriási paripáján. A csatamén a lehető
legrosszabb választás volt az erdei felderítéshez, de próbálta volna csak valaki megmagyarázni ezt
az úrfinak. Gared zárta a sort. A vén harcos magában morgolódott, miközben utánuk lovagolt.
Az alkony egyre mélyült. A felhőtlen ég előbb mélybíborba váltott, mint egy régi sebhely, majd
feketébe fordult. Kezdtek feljönni a csillagok. A félhold is felkelt. Will hálát adott a világosságért.
- Biztos vagyok benne, hogy ennél jobb ütemben is haladhatnánk - közölte Royce, amikor a
hold teljesen felhágott az égre.
- De nem ezzel a lóval - válaszolta Will. A félelem szemtelenné tette. - Talán az úr szeretné át-
venni a vezetést?
Ser Waymar Royce nem méltatta válaszra.
Valahol az erdőben felvonított egy farkas.
Will egy vénséges vén, göcsörtös vasfa alá irányította a lovát és leszállt a nyeregből.
- Miért állsz meg? - kérdezte Ser Waymar.
- Az lesz a legjobb, ha az út hátralévő részét gyalog tesszük meg, uram. Ott van a tábor, rögtön a
gerinc mögött.
Royce megállt egy pillanatra és elgondolkodó tekintettel a távolba meredt. A fák között hideg
szél süvített át. Nagy fekete köpenye megmozdult mögötte, mintha félig-meddig élne.
- Valami nincs rendjén itt - morogta Gared.
Az ifjú lovag lesújtó pillantást vetett rá.
- Valóban?
- Te nem érzed? - kérdezte tőle Gared. - Hallgasd a sötétséget!
Will érezte. Négy évet töltött az Éjjeli Őrségben, de még sohasem félt ennyire. Mi lehet ez?
- A szél. Susogó fák. Egy farkas. Melyik hang ijeszt meg ennyire, Gared? - Amikor Gared nem
felelt, Royce kecsesen lecsusszant a nyeregből. Gondosan egy alacsony ághoz kötötte a csatalovat,

11