Page 7 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

TRÓNOK HARCA
Nehéz engedelmeskedni egy olyasvalaki parancsainak, akit az ember kinevetett poharazgatás
közben, tűnődött el Will, miközben a hidegtől reszketve gubbasztott lova hátán. Biztosan Gared is
ugyanígy érez.
- Mormont azt mondta, kövessük a nyomaikat, mi pedig követtük - szólalt meg az idősebb férfi.
- Már halottak. Nem lesz velük több gondunk. Kemény út áll még előttünk. Nem tetszik ez az idő.
Ha havazni kezd, két hétbe is beletelhet, mire visszaérünk, és a hó a legkevesebb, amire számítha-
tunk. Láttál már jégvihart, uram?
Az ifjú uracska úgy tűnt, nem hallja őt. Az egyre mélyülő alkonyi sötétségbe meredt a maga fé-
lig unott, félig merengő módján. Will már elég időt töltött a lovaggal ahhoz, hogy megtanulja, a
legjobb nem megzavarni, ha így néz.
- Mondd el újra, mit láttál, Will! Minden részlet érdekel, semmit se hagyj ki!
Mielőtt belépett volna az Éjjeli Őrséghez, Will vadász volt. Jobban mondva orvvadász.
Mallister emberei rajtakapták egyszer a saját erdejükben, amint éppen az egyik szarvasukat nyúzta.
Két dolog közül választhatott: vagy fekete ruhát ölt, vagy elveszíti az egyik kezét. Senki sem tudott
olyan csendben mozogni az erdőben, mint Will, és nem tartott sokáig, mire a fekete testvérek felfe-
dezték a tehetségét.
- A tábor két mérfölddel lejjebb van, azon a gerincen túl, egy patak mellett - kezdte Will. -Olyan
közel lopóztam, amennyire csak mertem. Nyolcan vannak, férfiak és nők vegyesen. Gyereket nem
láttam. Egy tetőt eszkábáltak a sziklához. A hó már eléggé betakarta, de így is sikerült kivennem. A
tűz már nem égett, de a tűzhely még mindig világos volt, mint a nap. Senki sem mozdult. Sokáig
figyeltem. Élő ember nem fekszik ilyen mozdulatlanul.
- Vért nem láttál?
- Hát... nem - ismerte el Will.
- És fegyvereket?
- Néhány kardot és íjat. Egyiküknek fejszéje is volt. Nehéz, kétélű, kegyetlen vasdarab. Mellette
hevert a földön, éppen a keze ügyében.
- Megjegyezted a testek elhelyezkedését?
Will megvonta a vállát.
- Néhányan a sziklának támaszkodva ültek. Legtöbbjük a földön. Mintha összerogytak volna.
- Vagy aludnának - jegyezte meg Royce.
- Összeestek - kötötte az ebet a karóhoz Will. - Az egyik nő fent van egy vasfán, az ágak félig
elrejtik. Őrszem - halványan elmosolyodott. - Ügyeltem rá, hogy ne vegyen észre. Amikor köze-
lebb jutottam, észrevettem, hogy ő sem mozdul - akarata ellenére is megborzongott.
- Tán csak nem fázol? - érdeklődött Royce.
- Egy kicsit - morogta Will. - A szél miatt van, uram.
A lovag őszülő kísérőjéhez fordult. Fagyott levelek hullottak körülöttük és Royce paripája
nyugtalanul mozgolódott.
- Mit gondolsz, Gared, mi ölhette meg ezeket az embereket? - kérdezte Ser Waymar könnyű tár-
salgási modorban, hosszú fekete köpönyege redőit igazgatva.
- A hideg - felelte Gared szilárd meggyőződéssel. - Láttam embereket megfagyni az elmúlt té-
len, meg egyszer régen, amikor még félig gyerek voltam. Mindenki a negyven láb mély hóról be-
szél, meg arról, hogyan érkezik meg üvöltve a jeges szél északról, de az igazi ellenség a hideg.
Willnél is csendesebben lopózik. Az ember először megborzong és a fogai vacogni kezdenek. To-
porogni próbál és fűszeres borról, meg meleg tűzről álmodozik. Bizony éget. Semmi sem éget úgy,
mint a hideg. De csak egy ideig. Mert nemsokára az ember belsejébe hatol, elkezdi elborítani, és
rövidesen nem marad ereje, hogy küzdjön ellene. Könnyebb leülni, vagy lefeküdni aludni. Azt
mondják, a vége felé nem érzünk fájdalmat. Az áldozat először elgyengül, elálmosodik, és minden
halványulni kezd. Ezután pedig olyan, mintha tengernyi meleg tejbe merülnénk. Mondhatni békés.
- Micsoda fennköltség, Gared! - jegyezte meg Ser Waymar. - Sohasem gondoltam volna, hogy
ilyen szónoki tehetség rejtezik benned.
- Én is éreztem már magamban a hideget, úrfi - Gared hátratolta a csuklyáját és Ser Waymar

10