Page 9 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

TRÓNOK HARCA
jó távol a másik kettőtől és előhúzta a kardját a hüvelyéből. A markolatán gyémántok csillogtak, a
holdfény pedig végigsimított a fényes acélpengén. Lenyűgöző fegyver volt, előkelő helyen ková-
csolták és a külsejéből ítélve vadonatúj volt. Will kételkedett benne, hogy valaha is megsuhintották
volna igazi harci hévvel.
- A fák nagyon sűrűek itt - figyelmeztette Will. - Azzal a karddal csak elakadsz, uram. Többre
mész egy késsel.
- Ha tanácsra lesz szükségem, szólok - közölte a fiatal lovag. - Gared, te itt maradsz. Őrizd a lo-
vakat!
Gared leszállt a lováról.
- Tűzre van szükségünk. Teszek róla.
- Mekkora egy bolond vagy te, vénember! Ha ellenség van az erdőben, tűzre van szükségünk
legkevésbé.
- Van néhány ellenség, amit a tűz távol tart - válaszolta Gared. - Medvék, farkasok és... és egyéb
dolgok...
Ser Waymar arca megkeményedett.
- Nem lesz tűz.
Gared arcát eltakarta a csuklya, de Will látta a szemeiben a dühös parazsat, amint a lovagra né-
zett. Egy pillanatig attól félt, az idősebb férfi kardot ránt. Gared fegyvere rövid, csúnya jószág volt,
markolata elszíneződött ugyan az izzadságtól, éle pedig megkopott a sok használattól, de Will egy
vaspetákot sem adott volna az úrfi életéért, ha Gared kihúzza a hüvelyéből.
A férfi végül lehajtotta a fejét.
- Nem lesz tűz - morogta a bajusza alatt.
Royce ezt úgy vette, hogy az öreg engedelmeskedik, és elfordult.
- Vezess tovább! - utasította Willt.
Will átküzdötte magát egy bozótoson, majd megindult az emelkedőn az alacsony gerinc felé,
ahol egy fa alatt korábban alkalmas megfigyelőállásra bukkant. A talaj nyirkos és sáros volt a vé-
kony hóréteg alatt. Csúszott, sziklákat és gyökereket rejtegetett, amelyekben könnyen felbukott az
ember. Will hangtalanul mászott felfelé, maga mögött azonban hallotta a lovag páncéljának halk,
fémes súrlódását, a levelek zizegését és az úrfi fojtott káromkodásait, ahogy a lehajló ágak bele-
akadtak a kardjába és belekapaszkodtak pompás éjfekete köpönyegébe.
A nagy fa, mint egy őrszem, a gerinc tetején volt, pontosan ott, ahol Will sejtette. Legalsó ágai
alig egy lábnyira voltak a talajtól. Will hasra feküdt a hóban és a sárban és becsusszant alá. Lepil-
lantott az alant elterülő üres tisztásra.
A szívverése is elállt egy pillanatra. Egy pillanatig lélegezni sem mert. A tisztás holdfényben
fürdött. Ott volt a tűz hamuja, a hóval borított fedezék, a nagy szikla és a félig befagyott patakocs-
ka is. Minden éppen olyan volt, mint néhány órával azelőtt.
Eltűntek. Az összes holttest eltűnt.
- Az istenekre! - hallotta maga mögött. Kard suhintott egy ág felé, ahogy Ser Waymar Royce
felhágott a gerincre. Megállt a fa mellett, hosszú kardja a kezében, köpenye repkedett mögötte a
feltámadó szélben. Nemes kontúrja mindenki által jól láthatóan rajzolódott ki a csillagfényben.
- Feküdj le! - suttogta Will sürgetően. - Valami nincs rendjén.
Royce nem mozdult. Lenézett az üres tisztásra és nevetni kezdett.
- Úgy látszik, a halottaid tábort bontottak, Will.
Will nem jutott szóhoz. Kétségbeesetten keresgélt szavak után, de azok csak nem jöttek. Tekin-
tete ide-oda pásztázta az elhagyott táborhelyet és megállapodott a fejszén. Egy hatalmas, kétélű
csatabárd, amely még mindig ott hever érintetlenül, ahol utoljára látta. Egy ilyen értékes fegyver...
- Lábra, Will! - parancsolta Ser Waymar. - Nincs itt senki. Nem tűröm, hogy egy bokor alatt
bujkálj.
Will vonakodva engedelmeskedett.
Ser Waymar nyílt rosszallással méregette.
- Nem fogok első felderítésemről kudarccal visszatérni a Fekete Várba. Meg fogjuk találni eze-

12