Page 170 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

CATELYN

- Be kellene takarnod a fejedet, úrnőm - mondta neki Ser Rodrik, miközben lovaikon észak felé
vánszorogtak. - Még megfázol.
- Ez csak víz, Ser Rodrik - felelte Catelyn. A haja vizes volt és nehéz, egy elszabadult tincs a
homlokára tapadt és elképzelte, milyen rongyos és vad lehet a külseje, de most az egyszer nem tö-
rődött vele. Az eső lent délen lágy volt és meleg. Catelyn szerette érezni, ahogy simogatja az arcát,
mint egy anya csókja. A gyermekkorára emlékeztette, a hosszú, szürke napokra Zúgóban. Eszébe
jutott az istenerdő, a lekonyuló, nyirkosságtól elnehezedett ágak és a bátyja nevetése, miközben ül-
dözte a dohos levélkupacokon át. Eszébe jutott, hogyan készítettek sárból süteményeket Lysával, a
súlyuk, a sár, amint sima és barna rétegben ragad az ujjaira. Vihogva szolgálták fel Kisujjnak, s ő
annyi sarat megevett, hogy egy álló hétig nyomta az ágyat. Milyen fiatalok voltak mindannyian!
Catelyn majdnem megfeledkezett róla. Északon az eső hidegen és keményen esett és éjszakán-
ként néha jéggé vált. Ahogy táplálta, ugyanúgy el is pusztíthatta a termést és a közeledtére még a
felnőtt emberek is a legközelebbi védett helyre futottak. Az az eső nem kislányok játéka volt.
- Teljesen átáztam - panaszkodott Ser Rodrik. - Még a csontjaim is vizesek. - Az erdő szorosan
körülzárta őket. A cuppogó hang, ahogy a lovak kihúzták a patáikat a sárból, belevegyült az eső
ütemes dobolásába a leveleken. - Tűzre lesz szükség ma éjjel, úrnőm és azt hiszem, egy kis meleg
étel sem jönne rosszul.
- Van egy fogadó ott a kereszteződésben - mutatott előre az asszony. Ifjúkorában sok éjszakát
töltött ott, amikor apjával utazgattak. Élete virágában Lord Hoster Tully igen nyugtalan ember volt,
aki mindig lovagolt valahová. Még mindig emlékezett a fogadósra, egy Masha Heddle nevű kövér
asszonyságra, aki éjjel-nappal savanyúlevelet rágcsált és úgy tűnt, sohasem fogy ki a mosolyból és
az édes süteményből a gyerekek számára. A süteményeket mézben áztatta, s ettől ízletesek és táplá-
lók lettek, de Catelyn hogy rettegett attól a mosolytól! A levélrágás miatt Masha fogai vörössé vál-
tak, s mosolya véres iszonyattá fajult.
- Egy fogadó - sóhajtott fel Ser Rodrik vágyakozva. - Bárcsak... de nem szabad megkockáztat-
nunk. Ha észrevétlenek szeretnénk maradni, azt hiszem, az lesz legjobb, ha keresünk egy kis erő-
döt... - hirtelen elhallgatott, mert hangokra lettek figyelmesek feljebb az úton. Víz csobbanása, pán-
cél csilingelése és egy ló nyerítése hallatszott. - Lovasok - figyelmeztette a lovag és a keze kardja
markolatára tévedt. Még a királyi úton sem ártott óvatosnak lenni.
Követték a hangokat az út enyhe kanyarulatán túl és ott meglátták őket: egy csapat fegyveres
nagy hangzavar közepette éppen egy megáradt patak gázlóján kelt át. Catelyn megfékezte a lovát,
hogy elengedje őket. A lobogó ázottan és ernyedten lógott a legelöl haladó lovas kezében, de a ka-
tonák kék köpenyt viseltek, vállukon pedig Tengerszem ezüst sasa látszott.
- Mallisterek - suttogta Ser Rodrik, mintha az asszony nem tudta volna. - Jobb lenne, ha a fejed-
be húznád a csuklyádat, úrnőm!
Catelyn azonban nem mozdult. Maga Lord Jason Mallister vonult ott lovagjaival körülvéve, ol-
dalán fiával, Patrekkel, közvetlenül mögöttük pedig a fegyverhordozókkal. Az asszony tudta, Ki-
rályvárba tartanak, a Segítő tornájára. Ezen a héten a királyi úton nyüzsögtek az utazók: lovagok és
szabadlovasok, énekmondók hárfákkal és dobokkal, komlóval, kukoricával vagy mézesbödönökkel
megrakott, nehéz szekerek, kereskedők, kézművesek és örömlányok, s mind dél felé tartott.
Az asszony bátran szemügyre vette Lord Jasont. Amikor utoljára látta, a nagybátyával tréfálko-
zott az ő esküvői lakomáján. A Mallisterek a Tullyk zászlóvivői voltak, s a Lordtól pazar ajándé-
kokat kapott. Barna hajába most ősz szálak vegyültek, arcára jeleket vésett az idő, az évek azonban
érintetlenül hagyták a büszkeségét. Úgy lovagolt ott, mint aki semmitől sem fél. Catelyn irigyelte
ezért, hiszen ő maga annyi mindentől megtanult rettegni. Ahogy a lovagok elhaladtak, Lord Jason
futólag odabiccentett nekik, ez azonban csak egy nagyúr udvariassága volt az úton véletlenül
szembejövőknek. Vad szemeiben nem csillant felismerés, fia pedig még csak futó pillantásra sem
méltatta őket.

173