Page 457 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

TRÓNOK HARCA
de még meghalhat úgy, mintha az volna. Hadd mondják, hogy Eddard Stark nem három, hanem
négy fiút nemzett.
Szellem vagy fél mérföldön át tartotta az iramot, vörös nyelve kilógott a szájából. Jon is és a ló
is lehajtotta a fejét, amikor még gyorsabb vágtára ösztökélte a kancát. A farkas lassított, majd meg-
állt és figyelte őket. A szeme vörösen izzott a holdfényben. Eltűnt mögötte, de a fiú tudta, hogy a
saját iramában továbbra is követni fogja.
Előtte az út mindkét oldalán elszórt fénypontok tűntek fel a fák között: Vakondváros. Egy kutya
ugatni kezdett, amikor átlovagolt rajta és egy öszvér rekedt hangját is hallotta, de ezt leszámítva a
falu csendes volt. Itt-ott kandalló tüze szűrődött ki a csukott ablaktáblák falemezeinek rései között.
Vakondváros nagyobb volt, mint amilyennek látszott, háromnegyed része a föld alatt helyezke-
dett el, alagutak útvesztőjével összekötött mélyen fekvő, meleg cellákban. Még a bordély is odalent
volt, a felszínen pedig nem látszott belőle más, csak egy illemhelynél alig nagyobb fabódé vörös
lámpással az ajtaja fölött. A Falon hallotta, amint a szajhákat „elásott kincsnek" nevezik. Eltűnő-
dött, vajon ma éjjel is odalent bányászik-e valamelyik testvére. Az is esküszegésnek számított, de
senki sem törődött vele.
Csak azután lassított újra, hogy messze maga mögött hagyta a falut. Addigra ő is és a kanca is
verejtékben úszott. Reszketve leszállt a nyeregből, égett keze lüktetett a fájdalomtól. A fák alatt
hosszú kupacokban olvadó hó fénylett a holdvilágban. A lecsorgó víz apró, sekély pocsolyákban
gyűlt össze. Jon leguggolt és csészét formált a kezeiből, összezárva az ujjai közti rést. A hó olvadé-
ka nagyon hideg volt. Ivott belőle, a maradékot pedig az arcára locsolta, míg bizseregni nem kez-
dett. Az ujjai jobban sajogtak, mint az utóbbi napokban bármikor és most már a feje is hasogatott.
Helyesen cselekszem, mondta magának, miért érzem hát ilyen rosszul magam?
A ló tajtékos volt, ezért Jon megfogta a kantárszárat és egy darabon vezette az állatot. Az út
nem volt elég széles, hogy két lovas egymás mellett elférjen rajta, apró patakocskák keresztezték és
kövek borították. Az előbbi vad vágta tényleg őrültség volt, kiadós nyaktörést kockáztatott vele.
Elcsodálkozott, mi üthetett belé. Ennyire sietett volna meghalni?
A fák között valami ijedt állat visított. Jon felkapta a fejét. A kanca nyugtalanul felnyerített. Va-
jon a farkas talált valami zsákmányt? Tölcsért formált a szája körül.
- Szellem! - kiáltotta. - Szellem, hozzám!
Az egyetlen válasz egy háta mögött felröppenő bagoly szárnyainak suhogása volt.
Jon összevonta a szemöldökét és folytatta az útját. Fél órán át vezette a kancát, míg az meg nem
száradt. Szellem nem került elő. Jon szeretett volna megint nyeregbe ülni és tovább lovagolni, de
aggasztotta az eltűnt farkas.
- Szellem! - kiáltotta megint. - Hol vagy? Hozzám! Szellem!
Ebben az erdőben semmi sem jelenthetett veszélyt egy rémfarkasra, még egy félig kifejlett rém-
farkasra sem, hacsak... nem, Szellemnek több esze volt annál, hogy rátámadjon egy medvére, ha
pedig egy farkasfalka lett volna valahol a közelben, Jon biztosan meghallja a vonításukat.
Elhatározta, hogy eszik valamit. Az étel megnyugtatja a gyomrát és időt ad Szellemnek, hogy
utolérje. Még nem volt veszély: a Fekete Vár még mindig mély álomba merült. A nyeregtáskában
talált egy kétszersültet, egy darab sajtot és egy kicsi, fonnyadt, barna almát. Sózott marhahúst is
hozott, meg egy szelet szalonnát, amit a konyhából csent el, de a húst inkább eltette másnapra. Ha
az elfogy, vadásznia kell, az pedig lelassítja.
Jon leült a fák alá, megette a kétszersültet és a sajtot, mialatt a kancája a királyi út mellett leg-
elészett. Az almát hagyta utoljára. Egy kicsit megpuhult ugyan, de a bele még mindig kesernyés és
lédús volt. Már a csutkájánál tartott, amikor meghallotta a hangokat. Lovak, méghozzá észak felől.
Jon felugrott és a kancához sietett. Vajon le tudja hagyni őket? Nem, már túl közel jártak, biztosan
meghallják, és ha a Fekete Várból valók...
Levezette a lovat az útról szürkészöld őrfák egy sűrű csoportja mögé.
- Maradj csöndben! - suttogta neki és lekuporodott, hogy átkukucskáljon az ágak között. Ha az
istenek jóságosak, a lovasok elvágtatnak előtte. Könnyen lehet, hogy csak Vakondvárosba való
egyszerű emberek, parasztok, akik éppen hazafelé tartanak a földjeikről, bár hogy mit csináltak ott

460