Page 455 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

JON

A kanca halkan felnyerített, ahogy Jon megszorította a nyereg hevederét.
- Nyugalom, drága hölgyem - mondta neki a fiú lágy hangon, és megnyugtatta az érintésével.
Az istállón szél rohant át, hideg, halott lehelet simogatta végig az arcát, de Jon ügyet sem vetett rá.
A nyereghez szíjazta a csomagját. Sérült ujjai merevek és ügyetlenek voltak.
- Szellem - szólalt meg halkan -, hozzám!
A farkas máris ott volt. A szeme izzott, mint a parázs.
- Jon, kérlek! Nem szabad ezt tenned!
A fiú felült a lóra, a kezébe vette a gyeplőt és szembefordította az állatot az éjszakával. Samwell
Tarly az istálló kapujában állt, a telihold átkukucskált a vállai felett. Óriási fekete árnyékot vetett.
- Állj félre az utamból, Sam!
- Jon, nem teheted! - mondta Sam. - Nem engedem!
- Nem szeretnék kárt tenni benned - felelte Jon. - De ha nem állsz félre, legázollak.
- Nem fogsz legázolni. Hallgass rám! Kérlek...
Jon a ló húsába vágta a sarkát, és a kanca nekiiramodott a kapu felé. Sam egy pillanatig a helyén
maradt, az arca olyan kerek és sápadt volt, mint a hold mögötte, a száját meglepetten kitátotta. Az
utolsó pillanatban, amikor már majdnem rajta voltak, félreugrott, ahogy Jon számított rá, megbot-
lott és elesett. A kanca átugrott felette ki az éjszakába.
Jon felhajtotta a nehéz köpönyeg csuklyáját és irányba állította a lovat. A Fekete Vár csendes
volt és mozdulatlan, amikor Szellemmel az oldalán kivágtatott. Tudta, hogy mögötte a Falon embe-
rek figyelnek, de a szemük észak, nem pedig dél felé fordul. Senki sem látta, amikor elment, le-
számítva Sam Tarlyt, aki éppen feltápászkodott a régi istálló porából. Remélte, hogy Sam nem ütöt-
te meg magát estében. Olyan súlyos és esetlen volt, hogy rá vallott volna, ha kitöri a csuklóját vagy
kificamítja a bokáját, ahogy félreáll a ló útjából.
- Figyelmeztettem - szólalt meg hangosan Jon. - Különben sem volt semmi köze hozzá.
Feszítgetni kezdte megégett kezét, kinyitotta majd megint összezárta a sebesült ujjakat.
Még mindig fájdalmat okozott, de jó volt végre megszabadulni a kötésektől.
A holdfény ezüstben fürösztötte a dombokat, ahogy rátért a kanyargó királyi útra. Olyan mesz-
szire kellett jutnia a Faltól, amennyire csak lehetett, mielőtt felfedezik, hogy eltűnt. Holnap reggel
letér az útról és átvág a mezőkön, erdőkön és patakokon, hogy lerázza az üldözőit, a sebesség
azonban pillanatnyilag előrébbvaló volt a megtévesztésnél. Nem mintha nem tudnák kitalálni, hová
tart.
A Vén Medve a nap legelső fényére szokott kelni, Jonnak tehát hajnalig maradt rá ideje, hogy
annyi mérfölddel hagyja maga mögött a Falat, amennyivel csak bírja... ha Sam Tarly nem árulja el.
A kövér fiú kötelességtudó volt és nagyon könnyen megijedt, Jont azonban testvéreként szerette.
Ha kikérdezik, Sam bizonyára elmondja nekik az igazságot, de Jon azt nehezen képzelte el, hogy
szembeszáll a Király Tornya előtt posztoló őrökkel, hogy azonnal verjék fel Mormontot.
Amikor nem jelenik meg a konyhában, hogy elhozza a Vén Medve reggelijét, keresni fogják a
cellájában és ott találják az ágyában Hosszúkarmot. Nehéz volt otthagyni, de Jonban volt annyi be-
csület, hogy ne vigye magával. Még Jorah Mormont sem tette meg, amikor kegyvesztetten meg-
szökött. Lord Mormont minden bizonnyal talál majd valakit, aki méltóbb a pengére nála. Jon rosz-
szul érezte magát, amikor az öregemberre gondolt. Tudta jól, hogy a szökésével csak sót szórt a fia
száműzetése által okozott, még mindig friss sebbe. Nem látszott éppen helyes megoldásnak a hála
kifejezésére, de ezen nem segíthetett. Bárhogyan cselekszik is, Jon úgy érezte volna, hogy elárul
valakit.
Még így sem volt teljesen bizonyos benne, hogy a becsületes utat választotta. A délieknek köny-
nyebb dolguk volt. Nekik ott voltak a septonjaik, akik tolmácsolták nekik az isteneik akaratát és
segítettek helyrehozni, ha valamit elrontottak. A Starkok azonban a régi isteneket követték, a névte-
len isteneket, és ha a szívfák hallották is őket, választ nem adtak.

458