Page 456 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

JON
Amikor a Fekete Vár utolsó fényei is elenyésztek mögötte, Jon lépésre fogta a kancát. Nagyon
hosszú út állt még mögötte, és csak ez az egy lova volt, hogy eljuttassa céljához. Voltak ugyan erő-
dök és falvak a délre vezető út mentén, ahol esetleg elcserélheti a kancát egy friss állatra, ha a
szükség úgy hozza, de ahhoz épségben és jó erőben kell megőriznie.
Nemsokára új ruhákra is szüksége lesz, a legvalószínűbb, hogy lopni kényszerül. Tetőtől-talpig
feketét viselt: magas szárú lovaglócsizmát, durva szövésű nadrágot, tunikát, ujjatlan bőrzekét és
nehéz gyapjúköpönyeget. Kardja és tőre fekete vakondbőr hüvelyben pihent, a nyeregtáskába cso-
magolt páncélinge és fejvédője pedig fekete acélból készült. Ezek közül egyetlen egy is elég volt
hozzá, hogy a halálát okozza, ha elkapják. A Nyaktól északra minden erődben és faluban hűvös
gyanúval fogadták a feketébe öltözött idegeneket, és az emberek rövidesen megbámulják. Ha egy-
szer Aemon mester hollói szárnyra kapnak, Jon tudta, hogy többé nem lel biztonságos menedéket.
Még Deresben sem. Bran lehet, hogy beengedné, de Luwin mesternek több esze van. Ő bezáratja
majd a kapukat és elküldi őt, ahogy tennie is kell. Jobb, ha ott nem is próbálkozik.
Lelki szemei előtt mégis tisztán kirajzolódott a kastély képe, mintha csak tegnap lett volna,
hogy otthagyta. A magasba szökő gránitfalak, a füst, kutya és sült hús szagát árasztó Nagy Csar-
nok, apja toronyszobája, a szoba, ahol ő aludt. Egy része semmit sem szeretett volna jobban, mint
újra hallani Bran nevetését, megenni egyet Gage húsos-szalonnás lepényéből és Öreg Nan meséit
hallgatni az erdő gyermekeiről és Bolond Florianról.
De nem ezért hagyta ott a Falat. Azért jött el onnét, mert végeredményben az apja fia és Robb
fivére volt. Egy ajándékba kapott kard, még egy olyan nagyszerű kard is, mint Hosszúkarom, nem
tette őt Mormonttá. Aemon Targaryen sem volt. Az öregember háromszor került válaszút elé, és
mindháromszor a becsületet választotta, de az ő volt. Jon még most sem tudta eldönteni, hogy a
mester azért maradt-e, mert gyenge volt és gyáva, vagy mert erős és igaz szívű. Azt megértette
azonban, mit értett az öreg a választás fájdalmán. Azt nagyon is jól megértette.
Tyrion Lannister azt mondta, a legtöbben inkább letagadják a kemény igazságot, semhogy
szembenéznének vele, de Jonnak elege volt a tagadásból. Az volt, aki volt: Havas Jon, fattyú és es-
küszegő, akinek nincs anyja, nincsenek barátai és el van átkozva. Élete hátralévő részében, legyen
az bármilyen hosszú is, arra ítéltetett, hogy kívülállóként tengesse napjait, az árnyékban álló hallga-
tag ember legyen, aki nem meri kimondani valódi nevét. Bárhová is menjen a Hét Királyságban,
hazugságban kell élnie, különben mindenki kardot emel ellene. Mindez azonban nem számított, ha
elég ideig él ahhoz, hogy elfoglalja a helyét a bátyja oldalán és segítsen megbosszulni az apját.
Eszébe jutott Robb, ahogyan utoljára látta: az udvaron ácsorgott és hó olvadt gesztenyebarna
hajában. Jonnak titokban, álruhában kell elmennie hozzá. Megpróbálta elképzelni Robb arckifeje-
zését, amikor majd felfedi előtte a kilétét. A bátyja megrázza majd a fejét, elmosolyodik és azt
mondja... azt mondja...
Nem látta a mosolyt. Bármilyen elszántan is próbálkozott, nem látta. Azon kapta magát, hogy a
dezertőrre gondol, akit aznap fejezett le az apja, hogy megtalálták a rémfarkasokat.
- Kimondtad a szavakat - mondta neki Lord Eddard. - Fogadalmat tettél a testvéreid, a régi és az
új istenek előtt.
Desmond és Kövér Tom a tönkhöz vonszolták a férfit. Bran szemei elkerekedtek, mint a csésze-
alj, és Jonnak figyelmeztetnie kellett, hogy tartsa kézben a póniját. Emlékezett apja arcára, amikor
Theon Greyjoy odahozta neki Jeget, a hóra freccsenő vérre, ahogy Theon belerúgott a fejbe, amikor
az a lábához gurult.
Eltöprengett, mit tett volna Lord Eddard, ha az a dezertőr a fivére, Benjen, nem pedig egy ron-
gyos idegen. Jelentett volna ez valami különbséget? Biztosan, biztosan... és Robb bizonyosan
örömmel fogadja majd. Muszáj neki, különben...
Nem volt szabad ezen tépelődnie. Mélyen az ujjaiban fájdalom lüktetett, ahogy a gyeplőt mar-
kolta. Jon a ló oldalába vágta a sarkát és vágtára fogta a kancát. Száguldott a királyi úton, mintha a
kétségeit próbálta volna maga mögött hagyni. Nem félt a haláltól, de nem akart úgy meghalni, hogy
gúzsba kötik és lefejezik, mint valami közönséges útonállót. Ha el kell pusztulnia, hadd pusztuljon
el karddal a kezében, miközben apja gyilkosai ellen küzd. Nem valódi Stark, soha nem is volt az...

459