Page 459 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

TRÓNOK HARCA
tyám, Robb a folyóvidéken harcol...
- Tudjuk - mondta Pyp komolyan. - Sam mindent elmesélt nekünk.
- Sajnáljuk, ami az apáddal történt - folytatta Grenn -, de nem számít. Ha egyszer kimondtad a
szavakat, nem mehetsz el, bármi történjék is.
- Muszáj - vágta rá Jon hevesen.
- Kimondtad a szavakat - emlékeztette Pyp. - „Most elkezdődik az őrségem", mondtad. „Nem ér
véget a halálom napjáig".
- „A helyemen élek és halok meg" - tette hozzá Grenn bólogatva.
- Nem kell elmondanotok a szavakat, éppolyan jól ismerem őket, mint ti! - Most már mérges
volt. Miért nem hagyják békében elmenni? Csak megnehezítik az egészet.
- „Kard vagyok a sötétségben." - kántálta Halder.
- „A falak őre vagyok." - szajkózta Varangy.
Jon szitkokat vágott a fejükhöz. Rá sem hederítettek. Pyp közelebb lépett a lovával és tovább
szavalt:
- „A tűz vagyok amely elűzi a hideget, a fény, amely elhozza a hajnalt, a kürt, amely felébreszti
az alvókat, a pajzs, amely az emberek birodalmát védelmezi."
- Ne gyere közelebb! - figyelmeztette Jon és megvillantotta a kardját. - Komolyan beszélek,
Pyp! - Még páncélt sem viseltek, könnyedén darabokra vághatta volna őket, ha kell.
Matthar mögéje került. Ő is csatlakozott a kórushoz.
- „Az Éjjeli Őrségnek ajánlom életemet és becsületemet."
Jon belerúgott a kancába és körbe fordította. A fiúk most már minden oldalról körülvették és
egyre közelebb jöttek.
- „A mai éjszakára..." - Halder balról került.
- „...és minden éjszakára, amely ezután következik." - fejezte be Pyp. Jon lovának kantárjáért
nyúlt. - Íme a választási lehetőségeid: ölj meg vagy gyere vissza velem!
Jon felemelte a kardját... majd tehetetlenül leengedte.
- Az ördög vigyen - morogta. - Az ördög vigyen el titeket mind!
- Megkötözzünk, vagy szavadat adod, hogy békében visszatérsz velünk? - kérdezte Halder.
- Nem fogok elszaladni, ha erre gondolsz - Szellem kilépett a fák alól, Jon pedig haragosan me-
redt rá. - Nem sok hasznodat vettem! - mondta neki. A mély, vörös szemek bölcsen bámultak visz-
sza rá.
- Jobb lesz, ha sietünk - szólalt meg Pyp. - Ha nem érünk vissza az első fényre, a Vén Medve
mindannyiunknak fejét veszi.
A visszaútból Havas Jon nem sok mindenre emlékezett. Rövidebbnek tűnt, mint amikor az el-
lenkező irányba tartott, talán mert a gondolatai másutt jártak. Pyp diktálta az iramot: vágtatott, lép-
delt, ügetett, majd újra vágtára fogta őket. Vakondváros szembe jött, majd elmaradt mögöttük, a
vörös lámpát a bordély felett már régen kioltották. Jó időt futottak. Még mindig volt egy óra hajna-
lig, amikor Jon megpillantotta a Fekete Vár tornyait, amint sötéten kirajzolódnak a Fal halvány tö-
mege előtt. Ezúttal nem érezte úgy, hogy hazaért.
Visszavihetik, gondolta Jon, de nem tarthatják ott. A háború nem holnap és nem is a rákövetke-
ző napon fog véget érni, a barátai pedig nem őrizhetik éjjel-nappal. Elüti majd az idejét, elhiteti ve-
lük, hogy beletörődött... amikor pedig ellanyhulnak, megint megszökik. Legközelebb elkerüli a ki-
rályi utat. Követhetné a Falat kelet felé, talán egészen a tengerig. Hosszabb, de biztonságosabb út
lenne. Ugyanakkor mehetne nyugatra is, a hegyek közé, majd onnét délre a magas hágókon át. Az a
vadak útja volt, kemény és veszélyes, de oda legalább senki sem követné. Nem merészkedne Deres
vagy a királyi út százmérföldes körzetén belülre.
Samwell Tarly a régi istállóban várta őket. A földön gubbasztott egy szénabálának támaszkod-
va, túl nyugtalan volt, hogy elaludjon. Felkelt és leporolta magát.
- Én... örülök, hogy megtaláltak, Jon.
- Én nem - morogta Jon és lekászálódott a lóról.
Pyp leugrott a nyeregből és undorral pillantott a világosodó égre.

462