Page 464 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

CATELYN
- Lord Hoster ágyhoz van kötve, úrnőm - magyarázta apja intézője. Mikor öregedett és őszült
meg ennyire ez a jó ember? - Utasított, hogy azonnal kísérjelek hozzá.
- Majd én odaviszem - Edmure felkísérte a vízbe vezető lépcsőn, át az alsó hídon, ahol Petyr
Baelish és Brandon Stark annak idején összecsapott a kegyeiért. A torony masszív homokkő fa-
lai fölébük magasodtak. Ahogy beléptek egy ajtón, két hallal díszített sisakot viselő őr között,
Catelyn a bátyjához fordult.
- Mennyire van rosszul? - Már akkor rettegett a választól, amikor kimondta.
Edmure arca elsötétült.
- A mesterek azt mondják, nem lesz már velünk sokáig. Állandó és kínzó fájdalom gyötri.
Vak düh kerítette hatalmába az asszonyt, haragudott az egész világra, a bátyjára, Edmure-ra,
a húgára, Lysára, a Lannisterekre, a mesterekre, Nedre, az apjára és a rettenetes istenekre, akik
mindkettőjüket elveszik tőle.
- Meg kellett volna mondanod nekem - szólalt meg. - Rögtön üzenned kellett volna, amint
megtudtad.
- Megtiltotta. Nem akarta, hogy az ellenségei megtudják, hogy haldoklik. Mivel a királyság-
ban ilyen zavaros állapotok uralkodnak, attól félt, hogy ha a Lannisterek gyanítanák, hogy ilyen
gyenge...
- ...támadnának? - fejezte be Catelyn élesen. Te tehetsz róla, te egyedül, suttogta egy hang
odabent. Ha nem fogod el a törpét...
Csendben mentek fel a csigalépcsőn.
A toronynak három oldala volt, mint magának Zúgónak és Lord Hoster toronyszobája is há-
romszögletű volt. Keletre kőerkély ugrott ki, mint valami hatalmas homokkő hajó orra. Innét a
kastély ura megszemlélhette a falakat és a mellvédeket és ellátott egészen addig, ahol a vizek ta-
lálkoznak. Az apja ágyát kivitték az erkélyre.
- Szeret a napon üldögélni és a folyókat nézegetni - magyarázta Edmure. - Apa, nézd, kit
hoztam neked! Cat jött el, hogy lásson téged...
Hoster Tully mindig is nagydarab ember volt, fiatalon magas és széles vállú, idősebb korá-
ban pedig inkább pocakos. Most összeaszottnak látszott, az izom és a hús elolvadt a csontjain.
Még az arca is beesett. Amikor Catelyn utoljára látta, a haja és a szakálla barna volt, szürke sá-
vokkal. Mára fehér lett, mint a hó.
Edmure hangjának hallatán kinyitotta a szemét.
- Kicsi Cat - szólalt meg vékony, erőtlen és fájdalomtól elkínzott hangon. - Az én kicsi
Catem - reszkető mosoly jelent meg az arcán, ahogy a keze a lányáét kereste. - Figyeltelek...
- Magatokra hagylak, hogy beszélgethessetek - mondta a bátyja. Mielőtt távozott, megcsó-
kolta apja homlokát.
Catelyn letérdelt és apja kezét a sajátjába vette. A kéz még mindig hatalmas volt, de már nem
volt rajta hús, a csontok lazán mozogtak a bőr alatt és minden erő kiszállt belőle.
- El kellett volna mondanod - mondta neki az asszony. - Egy lovas, egy holló...
- A lovasokat elfogják, kikérdezik - felelte az apja. - A hollókat lelövik... - megrohanta a fáj-
dalom és az ujjai az asszony kezébe kapaszkodtak. - Rákok vannak a gyomromban... és csip-
kednek, állandóan csipkednek. Éjjel-nappal. Kemény ollóik vannak ezeknek a rákoknak.
Vyman mester készít nekem álombort, a mák tejéből... sokat alszom... de fel akartam kelni,
hogy láthassam, amikor megjössz. Féltem... amikor a Lannisterek elfogták a bátyádat, a táborok
a vár körül... attól féltem, elmegyek, mielőtt viszontláthatlak... féltem...
- Itt vagyok, Apa - nyugtatta meg az asszony. - Robb, a fiam is velem van. Ő is szeretne ta-
lálkozni veled.
- A fiad - suttogta az öreg. - Emlékszem, az én szemeimet örökölte.
- Így van. És Jaime Lannistert is elhoztuk neked vasra verve. Zúgó újra szabad, Apa.
Lord Hoster elmosolyodott.
- Láttam. Tegnap éjjel, amikor elkezdődött, mondtam nekik... látnom kell. Elvittek a kapu-
házba... a mellvédről figyeltem. Ah, gyönyörű látvány volt... a repülő fáklyák, hallottam a kiál-

467