Page 59 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

JON

Jon lassan ballagott felfelé a lépcsőkön és próbált nem arra gondolni, hogy esetleg most teszi
utoljára. Szellem nesztelenül lépdelt mellette. Odakint hó kavargott be a kastély kapuján, az udvar
merő zaj és káosz volt, idebent a vastag kőfalak védelmében azonban még mindig meleg volt és
csend. Túl nagy csend Jon számára.
Felért a lépcsőfordulóig és egy hosszú percre félénken megállt. Szellem a kezét döfködte. Ebből
bátorságot merített. Kihúzta magát és belépett a szobába.
Lady Stark ott ült az ágy mellett. Éjjel-nappal ott volt, már közel két hete. Egy pillanatra sem
hagyta el Brant. Iderendelte magának az ételt és az éjjeliedényeket, és hozatott egy kis, kemény
ágyat, amin aludhatott, bár azt mondják, alig aludt valamicskét. Ő maga táplálta a beteg fiút, ő etet-
te meg mézzel, vízzel és a gyógynövénykeverékkel, ami életben tartotta. Egyszer sem hagyta el a
szobát. Jon tehát távol maradt.
Most már azonban nem volt több idő.
Egy pillanatra megállt az ajtóban. Félt megszólalni, félt közelebb menni. Az ablak nyitva volt.
Odakint egy farkas vonyított. Szellem meghallotta és felkapta a fejét.
Lady Stark feléje fordult. Egy ideig nem látszott rajta, hogy felismerné. Végül hunyorított.
- Hát te mit keresel itt? - kérdezte furcsán fakó és érzelemmentes hangon.
- Branhez jöttem - felelte Jon. - Hogy elbúcsúzzak tőle.
Az asszony arca nem változott. Hosszú gesztenyebarna haja fénytelen és zilált volt. Úgy nézett
ki, mintha húsz évet öregedett volna.
- Megtetted. Most menj el!
Jon egyik része szeretett volna elmenekülni, de tudta, ha megteszi, talán soha többé nem látja
viszont Brant. Idegesen belépett a szobába.
- Kérlek! - szólalt meg.
Valami hidegség mozdult meg a nő szemében.
- Azt mondtam, menj el! - mondta neki. - Nincs szükségünk rád.
Máskor ettől futásnak eredt volna. Talán még sírva is fakad. Most azonban csak dühös lett tőle.
Rövidesen az Éjjeli Őrség Felesküdött Testvére lesz és Catelyn Tully Starknál sokkalta nagyobb
veszélyekkel fog szembenézni.
- Ő a fivérem - mondta.
- Hívjam az őröket?
- Hívd - felelte Jon kihívóan. - Nem akadályozhatod meg, hogy lássam. - Átment a szobán, úgy,
hogy az ágy köztük maradjon és lenézett a fekvő Branre.
Az asszony fogta az egyik kezét. Olyan volt, mint valami karom. Ez nem az a Bran volt, akire
emlékezett. A hús teljesen eltűnt róla és bőre úgy feszült a csontokon, mintha ágak lennének. A fiú
lábai a takaró alatt olyan görbék voltak, hogy Jon gyomra émelyegni kezdett. Szemei fekete üre-
gekbe süppedtek. Nyitva voltak, de nem láttak semmit. A zuhanástól valahogy összezsugorodott.
Már-már olyan volt, mint egy levél, amelyet a legelső erős szél magával sodor a sírba.
Az összezúzódott bordák törékeny ketrece alatt azonban a fiú mellkasa emelkedett és süllyedt
minden felületes levegővétellel.
- Bran - szólította meg. - Sajnálom, hogy eddig nem jöttem. Féltem. - Érezte, hogy könnyek
gördülnek le az arcán, de már nem törődött velük. - Ne halj meg, Bran! Kérlek. Mind arra várunk,
hogy felébredj. Én meg Robb meg a lányok, mindenki...
Lady Stark őt nézte. Nem kiáltott fel. Jon ezt beleegyezésnek vette. Az ablak alatt megint fel-
üvöltött a rémfarkas. A farkas, akit Brannek nem maradt ideje elnevezni.
- Most mennem kell - suttogta Jon. - Benjen bácsi vár rám. Északra megyek a Falra. Ma kell el-
indulnunk, mielőtt megérkezik a hó.
Eszébe jutott, milyen izgatott volt Bran az utazás miatt. A gondolat, hogy így itt hagyja, több
volt, mint amit el tudott viselni. Jon letörölte a könnyeit, előrehajolt és gyengéden megcsókolta fi-

62