Page 110 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

JON
- Eltörted a csuklóm, fattyú!
Jon felemelte a szemét a fenyegető hangra. Grenn tornyosult fölé vastag nyakával és vörös ké-
pével. Három barátja állt mögötte. Toddert ismerte. Alacsony, rusnya fiú volt fülsértő hanggal. Az
újoncok mind csak Varangynak hívták. A másik kettő a két kölyök volt, akiket Yoren hozott magá-
val északra, emlékezett Jon, az erőszakoskodók, akiket az Ujjak környékén fogtak el. A nevüket el-
felejtette. Ha tehette, nem szólt hozzájuk. Állatias, erőszakos fiúk voltak, a becsületnek még a szik-
rája is hiányzott belőlük.
Jon felállt.
- A másikat is eltöröm, ha szépen kéred - Grenn tizenhat évesen egy fejjel magasabb volt
Jonnál. Mind a négyen nagyobbak voltak nála, de nem ijesztették meg. Az udvaron mindegyiket
legyőzte.
- Lehet, hogy mi törünk össze téged - mondta az egyik erőszaktevő.
- Próbáljátok meg! - Jon hátranyúlt a kardjáért, de az egyikük elkapta a karját és a háta mögé
csavarta.
- Rosszul mutatunk miattad - panaszkodott Varangy.
- Te már azelőtt rosszul mutattál, hogy velem találkoztál volna - mondta neki Jon. A fiú, aki a
karját tartotta, keményen rántott rajta egyet. Fájdalom nyilallt belé, de Jon nem kiáltott fel.
Varangy közelebb lépett.
- Az ifjú lordnak nagy a szája - sziszegte. Apró, fényes disznószemei voltak. - Ez az anyád szá-
ja, fattyú? Mi volt az anyád, valami szajha? Mondd meg a nevét! Lehet, hogy nekem is megvolt
egyszer-kétszer - röhögött.
Jon angolnaként kitekeredett és sarkával keményen az őt lefogó fiú lábfejére taposott. Fájdalmas
kiáltás hallatszott és szabad volt. Varangyra vetette magát, átlökte egy padon és a mellkasán lan-
dolt, mindkét kezével megmarkolta a torkát és a döngölt földpadlóhoz csapta a fejét.
A másik kettő Ujjak-beli lerántotta róla és durván a földre taszították. Grenn rugdosni kezdte.
Jon próbált elgurulni a csapások elől, amikor mennydörgő hang hasított a fegyverraktár csendjébe.
- Abbahagyni! Azonnal!
Jon feltápászkodott. Donal Noye állt ott szikrázó szemekkel.
- A harcra ott az udvar - mondta a páncélmester. - Tartsátok távol a vitáitokat a fegyverraktá-
ramtól, vagy én fogok vitázni veletek! Annak pedig nem fogtok örülni.
Varangy a földön ült és óvatosan tapogatta a tarkóját. Amikor elvette az ujjait, azok véresek vol-
tak.
- Meg akart ölni!
- Igaz. Én is láttam! - szólalt meg az egyik erőszakoskodó.
- Nekem eltörte a csuklómat! - mondta megint Grenn és Noye felé tartotta vizsgálatra.
A páncélmester futó pillantást vetett a sérült testrészre.
- Csak zúzódás. Esetleg ficam. Aemon mester majd ad rá kenőcsöt. Menj vele, Todder, a fejedet
is kezelni kell. A többi menjen vissza a cellájába! Te nem, Havas. Te itt maradsz.
Jon lerogyott a hosszú fapadra, míg a többiek elmentek. Nem vett tudomást a rá vetett pillantá-
sokról és a jövőbeni megtorlás halk ígéreteiről sem. A karja sajgott.
- Az Őrségnek minden emberre szüksége van, akit meg tud szerezni - mondta Donal Noye, ami-
kor ketten maradtak. - Még az olyanokra is, mint Varangy. Semmi dicsőséget nem szerzel azzal, ha
megölöd.
Jon haragra lobbant.
- Azt mondta, hogy az anyám...
- Egy szajha. Hallottam. Na és?
- Lord Eddard Stark nem olyan férfi, aki szajhákkal hál! - mondta Jon fagyosan. - A becsülete...
- A becsülete nem akadályozta meg abban, hogy fattyút nemzzen, nemde?
Jon alig látott a haragtól.
- Elmehetek?
- Akkor mész el, ha megengedem.

113