Page 184 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

EDDARD
vonták. Az egész aranyozott selyemből készült és a legnagyobb és legpompázatosabb építmény
volt az egész táborban. A bejárat mellett Robert pörölye állt egy hatalmas vaspajzs mellett, amelyet
a Baratheon ház koronás szarvasa díszített.
Ned remélte, hogy a királyt még mindig mély, borgőzös álomban találja, de nem volt szerencsé-
je. Robert éppen sört ivott egy csiszolt ivószaruból és két fiatal fegyverhordozóra zúdította harag-
ját, akik a páncélját próbálták ráerőszakolni.
- Felség - rebegte az egyik, majdnem sírva -, túl kicsi, nem fog rád menni! - Elügyetlenkedte és
a nyakvédő, amelyet Robert vastag nyaka köré próbált illeszteni, a földre hullott.
- Hét pokol! - szitkozódott Robert. - Nekem kell talán megcsinálnom? Istenverte kétbalkezes
banda! Vedd fel! Ne állj ott a szádat tátva, Lancel, hanem vedd fel! - A legény ugrott, a király pe-
dig észrevette a látogatóit. - Nézd meg ezeket a fajankókat, Ned! A feleségem ragaszkodott hozzá,
hogy ezt a kettőt fogadjam segédnek, ők pedig még a használhatatlannál is rosszabbak. Még egy
páncélt sem képesek rendesen feladni az emberre. És fegyverhordozónak mondják magukat! Sze-
rintem selyembe bújtatott disznópásztorok.
Nednek elég volt egy pillantás, hogy felmérje a nehézségeket.
- Nem a fiúk a hibásak - mondta a királynak. - Túl kövér vagy a páncélodhoz, Robert.
Robert Baratheon nagyot húzott a sörből, a kiürült szarut az ágyneműjére hajította, keze fejével
megtörölte a száját és sötéten így szólt:
- Kövér? Kövér, ugye? Hát így beszélsz a királyoddal? - hirtelen elheverte magát. - Óh, a fene
vigyen el, Ned, miért van neked mindig igazad?
A segédek nyugtalanul mosolyogtak, míg végül a király odafordult hozzájuk:
- Ti! Igen, ti ketten! Hallottátok a Segítőt. A király túl kövér a páncéljához. Fussatok, keressétek
meg Ser Aron Santagart. Mondjátok meg neki, hogy szükségem van a mellvért-nyújtóra. Most! Mi-
re vártok?
A legények egymáson keresztülbukdácsolva igyekeztek kifelé a sátorból. Robertnek sikerült
megőriznie a szigorúságát, míg el nem mentek. Akkor visszazuhant a székébe és rázkódott a neve-
téstől.
Ser Barristan Selmy vele együtt kuncogott. Még Eddard Starknak is sikerült elmosolyodnia.
Azonban mint mindig, a sötét gondolatok most is előtolultak. Akaratán kívül is végigmérte a két
fegyverhordozót: jóképű fiúk, szőkék és jókötésűek. Az egyikük Sansa korabeli lehetett és hosszú
aranyfürtjei voltak, a másik talán tizenöt, homokszínű hajjal, leheletfinom bajuszkával és a királyné
smaragdzöld szemeivel.
- Bárcsak ott lehetnék és láthatnám Santagar képét! - sóhajtott Robert. - Remélem, lesz annyi
elmésség benne, hogy valaki máshoz küldje őket. Egész nap rohangálniuk kell majd!
- Azok a fiúk - kérdezte Ned -, Lannisterek?
Robert bólintott és a könnyeit törülgette.
- Unokatestvérek. Lord Tywin fivérének a fiai. Az egyik halott fivéré. Bár most, hogy belegon-
dolok, lehet, hogy az élőé. Nem emlékszem. A feleségem családja nagyon nagy, Ned.
Nagyon becsvágyó, gondolta Ned. Semmi kifogása nem volt a fegyverhordozók ellen, de zavar-
ta, hogy Robertet éjjel-nappal a királyné rokonainak gyűrűjében látja. A Lannisterek étvágya a cí-
mek és tisztségek iránt, úgy látszik, nem ismer határokat.
- Azt beszélik, hogy te és a királyné tegnap éjjel dühös szavakat váltottatok.
A vigyor Robert arcára fagyott.
- Az asszony megpróbálta megtiltani nekem, hogy részt vegyek a kézitusában. Most a kastély-
ban duzzog, hogy a fene vinné el. A húgod sohasem szégyenített volna meg így.
- Te nem ismerted úgy Lyannát, mint én, Robert - mondta neki Ned. - Láttad a szépségét, de
nem láttad a vasat alatta. Ő megmondta volna neked, hogy semmi keresnivalód a küzdőtéren.
- Te is ezt mondod? - A király összeráncolta a homlokát. - Savanyú fickó vagy, Stark. Túl soká-
ig éltél északon, az összes nedv megfagyott benned. Nos, az enyémek még folydogálnak - bizonyí-
tásképpen a mellére csapott.
- Te vagy a király - figyelmeztette Ned.

187