Page 298 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

EDDARD
ütést.
- És a többiek hol voltak? - támadt Ned Lord Renlyre. - Hol volt Ser Barristan és a Királyi Test-
őrség?
Renly szája megvonaglott.
- A bátyám azt parancsolta, hogy álljunk félre, mert egyedül akarja elejteni a vadkant.
Eddard Stark felemelte a takarót.
Mindent megtettek, hogy bekötözzék, de ez távolról sem volt elég. A vadkan rettenetes példány
lehetett. Az agyara az ágyékától a mellkasáig felhasította a királyt. A borban áztatott kötések, ami-
ket Pycelle nagymester alkalmazott már feketéllettek a vértől, a seb szaga pedig förtelmes volt. Ned
gyomra felkavarodott. Visszaejtette a takarót.
- Büdös - mondta Robert. - A halál szaga, ne hidd, hogy nem érzem. Jól elbánt velem a rohadék,
mi? De... de drágán megfizetett érte, Ned. - A király mosolya éppolyan rettenetes volt, mint a sebe.
A fogai vöröslöttek. - Beledöftem egy tőrt a szemébe. Csak kérdezd meg őket! Csak kérdezd.
- Így volt - dörmögte Lord Renly. - A bátyám parancsára elhoztuk magunkkal a tetemet.
- A lakomára - suttogta Robert. - Most menjetek el. Mindannyian. Beszélnem kell Neddel.
- Robert, drága uram... - kezdte Cersei.
- Azt mondtam, menj el - Robert hangjában felbukkant régi hevességének halvány nyoma. - Mit
nem értesz belőle, asszony?
Cersei összeszedte a szoknyáját és a méltóságát, s kivonult az ajtón. Lord Renly és a többiek
követték. Pycelle nagymester még hátramaradt egy pillanatra. A keze remegett, ahogy odanyújtott
a királynak valami sűrű, fehér folyadékot.
- A mák teje, felséges uram - mondta neki. - Idd meg! A fájdalomra.
Robert félreütötte a kupát a keze fejével.
- Tűnj innen! Nemsokára úgyis elalszom, vén bolond. Kifelé!
Pycelle nagymester sértett pillantást vetett Nedre, majd kisomfordált a szobából.
- Az ördög vigyen el, Robert! - szólalt meg Ned, amikor egyedül maradtak. A lába úgy hasoga-
tott, hogy alig látott a fájdalomtól. Lehet azonban, hogy a bánat homályosította el a látását. Le-
ereszkedett az ágyhoz, a barátja mellé. - Miért kell mindig ilyen nyakasnak lenned?
- Óh, rohadj meg, Ned - hörögte a király. - Megöltem a mocskot, nem? - Egy gubancos, fekete
hajtincs hullott a szemébe, amikor felpillantott Nedre. - Ezt kellene tennem veled is. Nem hagyod
nyugodtan vadászni az embert. Ser Robard megtalált. Gregor feje. Ronda egy gondolat. Nem szól-
tam a Vérebnek. Hadd lepje meg vele Cersei! - A nevetése nyögésbe fulladt, ahogy a teste görcsbe
rándult a fájdalomtól. - Az istenek legyenek irgalmasak - suttogta visszafojtott kínnal. - A lány,
Daenerys. Csak egy gyerek, igazad volt... ezért, a lányéit... az istenek a vadkant küldték... hogy
megbüntessenek... - a király vért köhögött fel. - Rossz, rossz döntés volt, én... csak egy kislány...
Varys, Kisujj, még az öcsém is... nem érnek semmit... senki sem mert nemet mondani nekem csak
te, Ned... csak te... - felemelte a karját. A mozdulat fájdalmas és erőtlen volt. - Papírt és tintát. Ott,
az asztalon. Írd, amit mondok neked!
Ned kisimította a papírt a térdén, a kezébe vette a tollat.
- Ahogy parancsolod, felség.
- Ez itt a végrendelete és utolsó szava Robertnek, a Baratheon házból, aki első e néven, az
Andalok királya meg a többi... írd be az ostoba címeket, tudod, hogy megy ez. Ezennel megparan-
csolom, hogy Eddard, a Stark házból, aki Deres Ura és a Király Segítője, szolgáljon régensként és a
Birodalom Védelmezőjeként a... a halálom után... hogy a nevemben... uralkodjon, míg a fiam,
Joffrey nagykorúvá nem érik...
- Robert... - Joffrey nem a te fiad, akarta mondani neki, de a szavak nem jöttek ki a torkán. A
szenvedés olyan tisztán volt látható Robert arcán, hogy nem tudott még nagyobb fájdalmat okozni.
Ned tehát lehajtotta a fejét és írt, de ahol a király azt mondta, „a fiam, Joffrey", ő azt írta le, „az
örökösöm". Úgy érezte, beszennyezte magát a csalással. A hazugságok, amelyeket a szeretetért
mondunk, jutott eszébe. Az istenek bocsássanak meg nekem!
- Mit akarsz még kimondatni velem?

301