Page 299 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

TRÓNOK HARCA
- Mondd... amit kell. Óvod és véded, régi és új istenek, tudod a szavakat. Írd. Én majd aláírom.
Odaadod a tanácsnak, ha meghalok.
- Robert - Ned hangja eltompult a bánattól -, ne tedd ezt! Ne halj meg itt nekem! A birodalom-
nak szüksége van rád.
Robert megfogta a kezét. Az ujjai erősen szorították.
- Te olyan... olyan rosszul hazudsz, Ned Stark - szűrte a fogain keresztül. - A birodalom... a bi-
rodalom tudja... milyen nyomorult egy király voltam. Olyan rossz, mint Aerys, az istenek bocsás-
sák meg nekem.
- Nem - suttogta Ned haldokló barátjának. - Nem olyan rossz, mint Aerys, felség. Távolról sem
olyan rossz, mint Aerys.
Robert halvány, vörös mosolyt erőltetett az arcára.
- Legalább azt mondják majd... ezt az utolsó dolgot... ezt jól csináltam. Te nem fogsz csalódást
okozni. Mostantól te uralkodsz. Gyűlölni fogod, még nálam is jobban... de jól fogod csinálni. Vé-
geztél az írással?
- Igen, felség. - Ned odanyújtotta a papírt Robertnek. A király vakon odafirkantotta az aláírását.
Egy elmaszatolt vérfoltot hagyott a papíron. - A lepecsételéshez tanúk kellenek.
- Szolgáljátok fel a vadkant a halotti toromon - recsegte Robert. - Almával a szájában, a bőrét
ropogósra sütve. Egyétek meg a rohadékot! Nem érdekel, ha a torkotokon akad. Ígérd meg, Ned!
- Ígérem. - Ígérd meg, Ned, hallotta Lyanna hangját.
- A lány - folytatta a király. - Daenerys. Hadd éljen. Ha tudod, ha... nem túl késő... beszélj ve-
lük... Varyssal, Kisujjal... ne engedd, hogy megöljék! Segíts a fiamnak is, Ned. Legyen... jobb ná-
lam! - Az arca megrándult. - Az istenek legyenek irgalmasak hozzám!
- Azok lesznek, barátom - mondta Ned. - Azok lesznek.
A király lehunyta a szemét és úgy tűnt, megnyugodott.
- Megölt egy disznó - motyogta. - Röhögni lenne kedvem, de nagyon fáj.
Ned nem nevetett.
- Visszahívjam őket?
Robert alig észrevehetően bólintott.
- Ahogy akarod. Az istenekre, miért van itt ilyen hideg?
A szolgálók beszaladtak a szobába és sietve fát raktak a tűzre. A királyné elment. Ez legalább
apró megkönnyebbülést jelentett. Ha van egy kevés esze, Cersei fogja a gyerekeit és még hajnalha-
sadás előtt elmenekül, gondolta Ned. Már így is túl sokáig időzött.
Robert királyon sem látszott, hogy hiányolná. Utasította az öccsét, Renlyt és Pycelle nagymes-
tert, hogy tanúskodjanak és pecsétjét a forró, sárga viaszba nyomta, amit Ned a levélre cseppentett.
- Most pedig adjatok valamit a fájdalomra és hagyjatok meghalni!
Pycelle nagymester sietve újabb kupányi máktejet kevert neki. Ezúttal a király nagy kortyokkal
megitta. Fekete szakállát sűrű, fehér cseppek borították, amikor félrehajította a kupát.
- Fogok álmodni?
Ned válaszolt neki.
- Fogsz, uram.
- Jól van - mosolygott. - Átadom az üdvözletedet Lyannának, Ned. Vigyázz a gyerekeimre he-
lyettem!
A szavak tőrként hatoltak Ned gyomrába. Egy pillanatig úgy érezte, kiszaladt a lába alól a talaj.
Képtelen volt hazudni. Aztán eszébe jutottak a fattyúk: a kis Barra anyja mellénél, Mya a Völgy-
ben, Gendry a kovácsműhelyben és a többiek mind.
- Vigyázni... fogok rájuk, mintha a sajátjaim lennének - szólalt meg vontatottan.
Robert bólintott és lehunyta a szemét. Ned nézte, ahogy régi barátja lágyan a párnák közé süly-
lyed, ahogy a mák teje letörli az arcáról a fájdalmat. Az álom magába fogadta.
Súlyos láncok csilingeltek halkan, ahogy Pycelle nagymester odalépett Nedhez.
- Mindent megteszek, ami a hatalmamban áll, uram, de a seb elüszkösödött. Két napba telt, mire
visszaértek vele. Mire odajutottam hozzá, már késő volt. Tudok enyhíteni őfelsége fájdalmán, de

302