Page 321 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

SANSA

A harmadik napon jöttek Sansáért.
Egyszerű, sötétszürke gyapjúruhát választott. A szabása egyszerű volt, ám a gallér és az ujjak
körül gazdag hímzés díszítette. Durvának és esetlennek érezte az ujjait, ahogy a kapcsokkal és
gombokkal küszködött a szolgálói segítsége nélkül. Jeyne Poole volt mellette, de semmi hasznát
sem vette, a lány arca felpuffadt a sírástól apja miatt, és a zokogást, úgy tűnt, nem képes abbahagy-
ni.
- Biztos vagyok benne, hogy az apád jól van - mondta neki Sansa, miután végre sikerült helye-
sen begombolnia a ruhát. - Megkérem a királynét, engedje meg, hogy láthasd.
Úgy gondolta, a kedvessége majd felvidítja kissé Jeyne-t, de a másik lány csak rámeredt dagadt,
vörös szemeivel és még keservesebben sírt. Olyan gyerekes volt.
Az első napon Sansa is sírdogált. Még Maegor Erődjének erős falai és szobájának elreteszelt aj-
taja mögött is nehéz volt megőriznie a lélekjelenlétét, amikor az öldöklés elkezdődött. Az udvaron
csengő acél hangjára nőtt fel, és szinte egyetlen nap sem múlt el anélkül, hogy ne hallotta volna
összecsapó kardok csilingelését, a tudat azonban, hogy a küzdelem ezúttal vérre megy, valahogy
mindent megváltoztatott. Még soha nem hallotta ilyennek azelőtt, és most más hangok is vegyültek
bele: fájdalmas nyögések, dühös szitkok, segélykiáltások és sebesült meg haldokló férfiak hörgése.
A dalokban a lovagok sohasem kiabáltak és sohasem könyörögtek kegyelemért.
Sansa tehát sírva fakadt és az ajtón keresztül kérlelte őket, mondják meg neki, mi folyik odakint.
Az apját, Septa Mordane-t, a királyt és nemes hercegét hívta. Ha az őt őrző katonák hallották is,
nem válaszoltak neki. Az ajtó csak késő éjjel nyílt ki, amikor belökték a sérült és reszkető Jeyne
Poole-t.
- Mindenkit megölnek! - sikította neki az intéző lánya. Csak mondta és mondta. Elmesélte, hogy
a Véreb egy harci kalapáccsal törte be az ajtaját. A Segítő Tornyának lépcsőin holttestek hevernek
és a lépcsőfokok síkosak a vértől. Sansa saját könnyei felszáradtak, miközben barátnőjét próbálta
vigasztalni. Egy ágyban aludtak, egymás karjaiban, mint két nővér.
A második nap még szörnyűbb volt. A szoba, ahová bezárták őket Maegor Erődje legmagasabb
tornyának is a legtetején volt. Az ablakból látta, hogy a kapu súlyos rácsa le van engedve, a mély,
száraz árok hídját pedig - amely elválasztotta a belső erődöt a kastély többi részétől - felvonták. A
falakon Lannister őrszemek sétáltak lándzsával és számszeríjjal. A csata véget ért és síri csend ne-
hezedett a Vörös Toronyra. Az egyetlen hang Jeyne Poole vég nélküli nyöszörgése és zokogása
volt.
Kaptak enni. Kemény sajtot, frissen sült kenyeret és tejet reggelire, sült csirkét és zöldséget dél-
ben és egy nagy tál disznóhúsból és árpából készített levest késő este, de a szolgák, akik behozták
az ételt, nem válaszoltak Sansa kérdéseire. Aznap este néhány asszony elhozta a ruháit a Segítő
Tornyából Jeyne egy-két holmijával együtt, de ők is majdnem olyan rémültnek látszottak, mint
maga Jeyne, amikor pedig beszélni próbált velük, úgy menekültek, mintha pestise lenne. Az ajtó
előtt posztoló őrök még mindig nem engedték meg nekik, hogy elhagyják a szobát.
- Kérlek, beszélnem kell a királynéval! - mondta nekik Sansa, ahogy mindenkinek ezt mondta
aznap. - Hajlandó lesz beszélni velem, biztos vagyok benne. Kérlek, mondjátok meg neki, hogy ta-
lálkozni szeretnék vele. Ha nem a királynéval, akkor Joffrey herceggel, ha volnátok olyan kedve-
sek! Ha idősebbek leszünk, összeházasodunk.
A második napon, napnyugtakor, hatalmas harang szólalt meg. A lassú, mély, zengő hang rette-
géssel töltötte el Sansát. A kongás egyre csak folytatódott, és kis idő múlva más harangok is felel-
tek rá Baelor Nagy Szentélyéből Visenya Hegyén. A hangorkán mennydörgésként dübörgött végig
a városon, mintha roppant vihar közeledtét jelezné.
- Mi ez? - kérdezte Jeyne és befogta a fülét. - Miért kongatják a harangokat?
- Meghalt a király - Sansa nem tudta volna megmondani, honnét tudja, de tudta. A harangok las-
sú, véget nem érő zúgása betöltötte a szobát, mint valami gyászének. Talán valami ellenség megro-

324