Page 319 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

TRÓNOK HARCA
többi holmit összegöngyölte és megkötözte. A csomaggal a hóna alatt az istálló túlsó végébe lopa-
kodott. Leakasztotta a zárat a hátsó ajtóról és óvatosan kikukucskált. Kardvívás távoli zaját hallotta
és egy ember hátborzongató jajveszékelését a híd túlsó végéből. Le kell mennie a csigalépcsőn, el
kell mennie a kis konyha és a disznóól mellett, amerre legutóbb szaladt, amikor a fekete kandúrt
üldözte... csak hát az az út pontosan az aranyköpenyesek kaszárnyája előtt vezet. Arra nem mehet.
Megpróbált más útvonalat kitalálni. Ha eljutna a kastély másik végébe, akkor végigosonhatna a fo-
lyó felőli fal mentén, át a kis istenerdőn... de ahhoz először át kellene mennie az udvaron, a falon
álló őrök szeme előtt.
Még soha sem látott ennyi embert a falakon. A legtöbben a lándzsával felfegyverzett aranykö-
penyesek voltak. Néhányan közülük már ismerték őt látásból. Vajon mit tennének, ha észrevennék,
amint átrohan az udvaron? Olyan kicsinek látszana onnan fentről, meg tudnák állapítani, kicsoda?
Törődnének vele?
Most kell elmennie, mondta magának, de amikor elérkezett a pillanat, túlságosan félt, hogy
megmozduljon.
Nyugodt, mint az állóvíz, suttogta egy vékony hang a fülében. Arya úgy megijedt, hogy majd-
nem elejtette a csomagját. Körülnézett, de rajta, a lovakon és a halottakon kívül senki sem volt az
istállóban.
Csendes, mint egy árny, hallotta. A saját hangja mondta vagy Syrióé? Nem tudta eldönteni, de
valahogy mégis megnyugtatta.
Kilépett az istállóból.
Ez volt a legijesztőbb dolog, amit valaha tett. Rohanni akart, el akart rejtőzni, de kényszerítette
magát, hogy sétáljon az udvaron át. Lassan lépkedett, egyik lábát a másik elé helyezte, mintha ren-
geteg ideje lenne és a világon senkitől sem kellene tartania. Biztos volt benne, hogy a tekintetüket
érzi magán, mintha bogarak mászkáltak volna a bőrén a ruha alatt. Egyszer sem nézett fel. Tudta,
hogy minden bátorsága cserben hagyná, ha látná őket, ahogy őt figyelik. Akkor eldobná a csoma-
got, rohanna és sírna, mint egy kisgyerek, ők pedig elfognák. A földre szegezte a tekintetét. Mire
elérte a királyi szentély árnyékát az udvar túlsó oldalán, Arya úszott a hideg vertékben, de senki
sem fújt riadót miatta.
A szentély nyitva állt, üres volt. Odabent vagy félszáz imagyertya égett az illatos csendben.
Arya úgy döntött, az istenek nem fogják hiányolni, ha kettőt elvisz közülük. Bedugta őket a ruhája
ujjába és kimászott az egyik hátsó ablakon. Könnyű volt visszajutni a sikátorba, ahol sarokba szorí-
totta a félfülű kandúrt, de azután eltévedt. Ablakokon mászkált ki-be, falakon ugrott át és sötét pin-
céken tapogatózott végig csendesen, mint egy árny. Egyszer egy asszony sírását hallotta. Több
mint egy órába tellett, mire ráakadt az alacsony, keskeny ablakra, amely a börtönbe lejtett, ahol a
szörnyetegek vártak rá.
Bedugta a csomagját és összekuporodott, hogy meggyújtsa a gyertyát. Ez kockázatos vállalko-
zás volt. A tűz, amire múlt alkalomról emlékezett, már leégett, ráadásul hangokat hallott, miközben
az izzó széndarabokat fújta. A tenyerével eltakarta a gyertya lángját és kimászott az ablakon, mi-
közben azok bejöttek az ajtón. Egy pillanatra sem látta, kik voltak.
A szörnyek ezúttal nem ijesztették meg. Majdhogynem régi barátként üdvözölte őket. Arya a fe-
je fölé emelte a gyertyát. Az árnyékok minden lépésénél megmozdultak a falon, mintha őt követ-
nék.
- Sárkányok - suttogta. Előhúzta Tűt a köpeny alól. A karcsú penge nagyon kicsinek látszott, a
sárkányok pedig nagyon nagynak, Arya valahogy mégis jobban érezte magát az acéllal a kezében.
A hosszú, ablaktalan folyosó az ajtón túl pont olyan fekete volt, amilyenre emlékezett. Tűt a
baljában, kardforgató kezében tartotta, a gyertyát pedig a jobbal emelte maga elé. Forró viasz csor-
gott le a keze fején. A kút bejárata balra volt, Arya tehát jobbra fordult. Énjének egyik fele futni
szeretett volna, de félt, hogy az ellenszéltől esetleg kialszik a gyertya. Patkányok halk cincogását
hallotta és egy apró, fénylő szempárt is észrevett a fénykör peremén, de a patkányoktól nem félt.
Volt azonban, amitől igen. Olyan könnyű volt itt elrejtőzni, hiszen maga is elrejtőzött a varázsló és
a villásszakállú férfi elől. Szinte látta az istállófiút, amint ott áll a fal mellett, ujjai mereven behaj-

322