Page 328 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

JON
- Két testvérünket mészárolták le jóformán látótávolságra a Faltól, a felderítőid mégsem hal-
lottak vagy láttak semmit. Hát ide jutott az Éjjeli Őrség? Még mindig járjuk ezeket az erdőket?
- Igen, uram, de…
- Még mindig állítunk őrszemeket?
- Igen, de...
- Ennek az embernek vadászkürt lóg a nyakában - mutatott Mormont Othorra. - Higgyem el,
hogy anélkül halt meg, hogy megszólaltatta volna? Vagy talán a felderítőid nemcsak vakok, ha-
nem süketek is?
Ser Jaremy arca megfeszült a dühtől és felfortyant:
- Nem fújtak meg semmilyen kürtöt, uram, különben a felderítőim meghallották volna. Nincs
elég emberem, hogy annyi őrjáratot küldjek ki, amennyit szeretnék... és amióta Benjen eltűnt,
még olyan messzire sem merészkedtünk a Faltól, amennyire szoktunk, a te parancsodra.
A Vén Mevde felmordult.
- Igen. Nos. Legyen, ahogy lennie kell! - türelmetlenül intett. - Mondd el, hogyan haltak meg!
Ser Jaremy leguggolt a halott mellé, akit Virágos Jaferként azonosított és megragadta a haját.
A hajszálak merevek voltak, mint a szalma és a kezében maradtak. A lovag káromkodott és a ke-
ze fejével meglökte a fejet. A tetem nyakán oldalt mély vágás nyílt, mint valami száj. A rászáradt
vér vastag kérget képezett rajta. Csak néhány szál sápadt ín kötötte össze a fejet a nyakkal.
- Ezt fejszével csinálták.
- Úgy ám - jegyezte meg Dywen, a vén erdész. - Lehet, hogy azzal, amelyik Othornál volt,
uram.
Jon érezte, hogy a reggelije fordul egyet a gyomrában, de összeszorította az ajkait és a másik
hullára nézett. Othor nagy és csúnya ember volt, s nagy és csúnya hulla vált belőle. Nem volt fej-
sze bizonyítékként. Jon emlékezett Othorra: ő gajdolta azt a trágár dalt, amikor a felderítők kilo-
vagoltak. Énekesi pályafutásának most befellegzett. A teste mindenhol kifehéredett, mint a tej,
kivéve a kezeit. A keze ugyanolyan fekete volt, mint Jaferé. Keményre dermedt vérvirágok díszí-
tették a halálos sebeket a mellkasán, az ágyékán és a torkán. A szemei azonban még mindig nyit-
va voltak. Az eget bámulták kéken, mint két zafír.
Ser Jaremy felállt.
- A vadaknak fejszéik is vannak.
Mormont rátámadt.
- Tehát úgy gondolod, hogy Mance Rayder műve? Ilyen közel a Falhoz?
- Ki más tette volna, uram?
Jon tudott volna felelni a kérdésére. Ő tudta, mindannyian tudták, mégsem mondta volna ki
egyikük sem. A Mások csak legenda, mese, amivel a gyerekeket ijesztgetik. Ha éltek is valaha,
már nyolcezer éve eltűntek. Még a gondolattól is ostobának érezte magát. Felnőtt férfi volt, az Éj-
jeli Őrség fekete testvére, nem az a kisfiú, aki egykor Brannel, Robbal és Aryával együtt ücsör-
gött Öreg Nan lábánál.
Mormont parancsnok mégis felhorkantott.
- Ha Ben Starkra rátámadtak volna a vadak félnapi lovaglásra a Fekete Vártól, visszatért volna
erősítésért, a hét poklon át üldözte volna a gyilkosokat és elhozta volna nekem a fejüket.
- Hacsak nem végeztek vele is - kötötte az ebet a karóhoz Ser Jaremy.
A szavak még most is fájdalmat okoztak. Olyan sok idő eltelt már, hogy butaságnak látszott
táplálni a reményt, hogy Ben Stark még életben van, de ha valaki, hát Havas Jon konok volt eb-
ben a tekintetben is.
- Már közel fél éve, hogy Benjen elment, uram - folytatta Ser Jaremy. - Az erdő hatalmas. A
vadak bárhol ráronthattak. Lefogadom, hogy ezek ketten a csapat utolsó túlélői voltak, útban ha-
zafelé... de az ellenség utolérte őket, mielőtt elérhették volna a Fal biztonságát. A holttestek még
frissek, ezek az emberek nem lehetnek halottak régebben, mint egy nap...
- Nem - hallatszott hirtelen Samwell Tarly cincogó hangja.
Jon meglepődött. Sam magas, ideges hangja volt az utolsó dolog, amire számított. A kövér fiú

331