Page 330 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

JON
- Égessük el őket - suttogta valaki. Az egyik felderítő, Jon nem tudta volna megmondani, me-
lyik. - Igen, égessük el! - sürgetett egy másik hang is.
A Vén Medve makacsul megrázta a fejét.
- Még nem. Azt akarom, hogy Aemon mester is megvizsgálja őket. Visszavisszük őket a Fal-
ra.
Vannak parancsok, amelyeket könnyebb kiadni, mint teljesíteni. Köpönyegekbe burkolták a
halottakat, amikor azonban Hake és Dywen megpróbálták felkötözni az egyiket egy lóra, az állat
megbolondult. Nyerített, felágaskodott és vadul kirúgott a hátsó lábaival. Még a segítségükre sie-
tő Kettert is megharapta. A felderítők sem jártak jobban a többi lóval, még a legszelídebb sem
kért ebből a teherből. Végül kénytelenek voltak ágakat törni, hevenyészett hordágyakat eszkábál-
ni és gyalogszerrel cipelni a halottakat. Már jócskán elmúlt dél, mire elindultak visszafelé.
- Azt akarom, hogy kutassátok át ezeket az erdőket! - adta ki a parancsot Mormont Ser
Jaremynek, miközben elindultak. - Minden fát, minden sziklát, minden bokrot és minden talpa-
latnyi sáros földet tíz mérföldes körzetben innét. Vesd be az összes emberedet, ha nem elég, kérj
vadászokat és erdészeket az intézőktől. Ha Ben és a többiek idekint vannak, élve vagy holtan,
megtalálom őket! Ha pedig bárki más van ebben az erdőben, tudni fogok róla! Kövessétek a
nyomaikat és fogjátok el őket, élve, ha lehetséges! Megértetted?
- Igen, uram! - felelte Ser Jaremy. - Úgy lesz.
Mormont ezután csendben, gondolataiba mélyedve lovagolt tovább. Jon szorosan követte. A
parancsnok intézőjeként ott volt a helye. A nap szürke volt, nyirkos és borús, olyan, amelyen az
ember szinte kívánja az esőt. Az erdőben egy levél sem rezdült. A levegő nedvesen és súlyosan
függött körülöttük és Jon ruhái a bőréhez tapadtak. Meleg volt. Túlságosan is meleg. A Fal bősé-
gesen könnyezett, már napok óta és a fiú úgy látta, mintha zsugorodna is.
Az öregek szellemnyárnak nevezték az ilyen időt, és azt mondták, az évszak ilyenkor adja ki
végül a szellemeit. Ezután a hideg következik, figyelmeztettek és a hosszú nyár mindig hosszú te-
let jelent. Ez a nyár már tíz éve tartott. Jon kisgyermek volt, amikor elkezdődött.
Szellem egy darabig mellettük loholt, majd egyszer csak eltűnt a fák között. Jon majdnem me-
zítelennek érezte magát a farkas nélkül. Azon kapta magát, hogy nyugtalanul fürkész minden ár-
nyat. Önkéntelenül is eszébe jutottak a történetek, amiket Öreg Nan mesélt nekik gyerekkorában,
Deresben. Szinte hallotta az öregasszony hangját és kötőtűi csattogását. Abban a sötétségben vág-
tattak a Mások, szokta mondani, egyre halkuló hangon. Hidegek voltak és halottak, gyűlölték a
tüzet, a vasat és a Nap érintését, ahogy minden teremtményt, amelynek meleg vér csörgedezett az
ereiben. Az emberek erődjei, városai és királyságai mind elestek előttük, ahogy sápadt, halott lo-
vaikon vonultak dél felé a lemészároltak tömegeit harcba vezetve. Halott szolgáikat gyermekek
húsával etették...
Amikor megpillantotta a Falat egy ősöreg, göcsörtös tölgy koronája felett, Jon mérhetetlenül
megkönnyebbült. Mormont hirtelen megállította a lovát és hátrafordult a nyeregben.
- Tarly! - vakkantotta. - Gyere ide!
Jon látta a rémületet Sam arcán, ahogy a fiú odavánszorgott a kancáján. Nyilván azt hitte, baj-
ban van.
- Kövér vagy, de nem vagy hülye, fiú - morogta a Vén Medve. - Jól csináltad. Te is, Havas.
Sam arca élénkvörösre vált és megbotlott a nyelve, amikor megpróbált valami udvarias dolgot
kinyögni. Jonnak mosolyognia kellett.
Amikor kibukkantak a fák alól, Mormont ügetésre fogta szívós kis lovát. Szellem előrohant az
erdőből, hogy fogadja őket. A pofáját nyalogatta, az orra vöröslött az elejtett állat vérétől. Maga-
san felettük a Falon álló emberek látták a közeledő oszlopot. Jon meghallotta az őr nagy kürtjé-
nek mély, öblös hangját, egyetlen hosszú, mérföldekre elhallatszó dallamot, ami megremegtette a
fákat és visszaverődött a jégről.
- UUUUUUUoooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo.
A hang lassan elenyészett. Egy fújás azt jelentette, hogy felderítők tértek vissza és Jonnak az
jutott eszébe, hogy legalább egy napig ő is volt felderítő. Történjék ezután bármi is, ezt már nem

333