Page 334 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

JON
el nem döntik, mi legyen vele. Ezután pedig egy őrt állítottak az ajtaja elé, hogy biztosan enge-
delmeskedjék. A barátainak nem engedték, hogy meglátogassák, a Vén Medve azonban megeny-
hült és beengedte hozzá Szellemet, úgyhogy nem volt teljesen egyedül.
- Az apám nem áruló - mondta a farkasnak, amikor a többiek elmentek. Szellem csendesen
nézett rá. Jon a falhoz kuporodott, átölelte a térdeit, és a szűk ágy mellett álló asztalon égő gyer-
tyába bámult. A láng hunyorgott és imbolygott, az árnyékok táncra perdültek körülötte és a szoba
egyre sötétebb és hidegebb lett. Ma éjjel nem fogok aludni, gondolta Jon.
Mégis elszunyókálhatott. Amikor felébredt, a lábai merevek és zsibbadtak voltak és a gyertya
már régen kialudt. Szellem a hátsó lábain állt és az ajtót kaparászta. Jon meglepetten látta, milyen
magasra nőtt.
- Mi az, Szellem? - szólalt meg halkan. A rémfarkas hátrafordult és lenézett rá. Az agyarai
hangtalan vicsorgásban meredtek elő. Megőrült ez az állat?
- Én vagyok az, Szellem - morogta és megpróbált nem ijedtnek látszani. Mégis vadul reszke-
tett. Mikor lett ilyen hideg?
Szellem elhátrált az ajtótól. A karmai mély barázdákat hagytak a fában. Jon növekvő aggoda-
lommal figyelte.
- Van valaki odakint, ugye? - suttogta. A farkas összekuporodva hátraugrott. Fehér szőre fel-
borzolódott a nyakán. Az őr, jutott a fiú eszébe, otthagytak valakit, hogy őrizze az ajtómat. Szel-
lem őt érzi az ajtón keresztül, ez minden.
Jon lassan lábra állt. Megállíthatatlanul reszketett. Azt kívánta, bár nála volna a kardja. Három
gyors lépéssel az ajtónál termett. Megragadta a fogantyút és meghúzta befelé. A pántok olyan
hangosat nyikordultak, hogy majdnem ugrott egyet.
Őre rongybabaként kiterülve hevert a keskeny lépcsőkön és a szemei rá meredtek. Pontosan
rá, pedig a hasán feküdt. A fejét teljesen kicsavarták.
Ez nem lehet, mondta magában Jon. Ez a Parancsnoki Torony, éjjel-nappal őrzik, ez nem tör-
ténhet meg. Csak álmodom. Ez egy rémálom.
Szellem elsuhant mellette, ki az ajtón. A farkas megindult felfelé a lépcsőn, aztán megállt és
visszanézett Jonra. Akkor hallotta meg. Csizmatalp súrlódott halkan a kövön, zár fordult el egy
ajtón. A hangok felülről érkeztek, a parancsnok hálóterméből.
Lehet, hogy rémálom, de nem álmodik.
Az őr kardja a hüvelyében volt. Jon letérdelt és kiszabadította. Amint a kezében érezte a fegy-
ver markolatát, bátrabb lett. Elindult a lépcsőn. Szellem hangtalanul osont előtte. Minden fordu-
lóban árnyékok dülöngéltek. Jon óvatosan lopakodott felfelé, minden gyanús sötétséget ellen-
őrizve a kard hegyével.
Hirtelen meghallotta Mormont hollójának visitását.
- Kukorica! - rikácsolta a madár. - Kukorica, kukorica, kukorica, kukorica, kukorica, kukori-
ca!
Szellem előrelendült, Jon pedig botladozva követte. A Mormont toronyszobájába vezető ajtó
tárva-nyitva állt. A rémfarkas berepült rajta. Jon megállt az ajtóban, pengével a kezében, hogy
egy kis időt adjon a szemeinek, mig alkalmazkodnak. Az ablakok elé súlyos függönyöket húztak
és a sötétség olyan fekete volt, akár a tinta.
- Ki van ott? - kiáltotta.
Akkor meglátta. Árnyék az árnyékban, amint a Mormont hálócellájába vezető belső ajtó felé
siklik. Emberalak tetőtől-talpig feketében, köpönyegben és csuklyában... a szemei azonban jeges,
kék sugárzással izzottak a csuklya alatt.
Szellem ugrott. Ember és farkas együtt zuhantak a földre. Sem kiáltás, sem morgás nem hal-
latszott, ahogy ott dulakodtak, beleütközve egy székbe és fellökve egy iratokkal megrakott asz-
talt. Mormont hollója odafent csapongott és azt kiáltozta:
- Kukorica, kukorica, kukorica, kukorica!
Jon olyan vaknak érezte magát, mint Aemon mester. Hátát a falnak vetve az ablakhoz csúszott
és letépte a drapériát. A holdfény elöntötte a toronyszobát. Fehér bundába mélyedő fekete keze-

337