Page 335 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

TRÓNOK HARCA
ket látott, duzzadt fekete ujjakat, amint a farkas torkára fonódnak. Szellem vonaglott és harapott,
a lábai a levegőt kaszálták, de nem tudta kiszabadítani magát.
Jonnak nem volt ideje megijedni. Ordítva előrevetette magát és teljes súlyát beleadva lesújtott
a karddal. Az acél áthatolt ruhán, bőrön és csonton, a hanggal azonban valami nem volt rendben.
A szag, ami körülvette olyan különös és hideg volt, hogy majdnem rosszul lett tőle. Kart és kéz-
fejet látott a padlón, vonagló fekete ujjakat a holdfényben. Szellem kitépte magát a másik marok-
ból és kilógó, vörös nyelvvel eloldalgott.
A csuklyás ember felemelte sápadt holdvilágképét, Jon pedig habozás nélkül belevágott. A
vágás csontig felhasította a támadót, leszelte a fél orrát és széles rést nyitott az arca egyik felétől
a másikig a szemek, a kék, izzó csillaghoz hasonló szemek alatt. Jon ismerte azt az arcot. Othor,
villant át az agyán és hátratántorodott. Az istenekre, ő halott, láttam holtan!
Érezte, hogy valami kaparászik a bokájánál. Fekete ujjak ragadták meg a lábszárát. A kéz fel-
mászott a lábán tépkedve gyapjút és húst. Jon felüvöltött az iszonyattól, kardja hegyével lefeszí-
tette a valamit a lábáról és elhajította. Ott vergődött a földön, az ujjak kinyíltak és összezárultak.
A tetem előrelendült. Nem volt vér. Fél karjával és majdnem kettészelt arcával úgy látszott,
nem érez semmit. Jon maga elé emelte a kardot.
- Ne gyere közelebb! - kiáltotta élesen.
- Kukorica! - kiabált a holló. - Kukorica, kukorica!
A levágott kar elővonaglott a szakadt ruhaujjból, mint egy sápadt kígyó öt fekete fejjel. Szel-
lem lecsapott és a fogai közé kapta. Az ujjcsontok összeroppantak. Jon a hulla nyaka felé csapott
és érezte, ahogy az acél mélyet, keményet harap.
A halott Othor nekirohant és ledöntötte a lábáról.
Jon tüdejéből minden levegő kiszaladt, ahogy a feldöntött asztal elkapta a lapockái között. A
kard, hol a kard? Elvesztette azt a rohadt kardot! Kiáltani próbált, de a kísértet a szájába tömte
fekete hullaujjait. Nyögve próbálta lelökni magáról, de a halott ember túl nehéz volt. A jéghideg
kéz egyre lejjebb erőszakolta magát a torkában, teljesen elzárva a levegőtől. Az arca az övéhez
préselődött és betöltötte a látóterét. A szemeit szikrázó, kék zúzmara borította. Jon körmei hideg
húsba martak és a valami lábát rugdosták. Próbált harapni, rúgni, próbált lélegezni...
Egyszerre test súlya hirtelen eltűnt, az ujjak kiszakadtak a torkából. Jon erejéből annyira futot-
ta, hogy oldalra fordult és remegve okádott. Szellem megint elkapta. Látta, ahogy a rémfarkas a
jelenés gyomrába mélyeszti a metszőfogait és tépni, rángatni kezdi. Egy hosszú pillanatig csak
bámulta, félig eszméletlenül, míg eszébe jutott a kardja...
...és akkor megpillantotta Lord Mormontot, meztelenül és kábultan az álomtól, ahogy ott áll az
ajtóban olajlámpással a kezében. A szétrágott és ujjatlan kar csapkodott a földön és vergődve
megindult felé.
Jon megpróbált kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Talpra küszködte magát, félrerúgta a
kart és kitépte a lámpást a Vén Medve kezéből. A kis láng hunyorgott, majdnem elaludt.
- Ég! - rikácsolt a holló. - Ég, ég, ég!
Jon megpördült és megpillantotta a függönyöket, amelyeket letépett az ablakról. Két kézzel
vágta bele a lámpást a gyűrött halomba. Fém csikordult, üveg tört, olaj fröccsent és a szövet han-
gos lobbanással lángra kapott. A tűz melege az arcán édesebb volt bármilyen csóknál, amiben
Jonnak eddig része volt.
- Szellem! - kiáltotta.
A rémfarkas kiszabadította magát és odaugrott hozzá, miközben a kísértet megpróbált feltá-
pászkodni. A hasán tátongó hatalmas nyílásból fekete kígyók ömlöttek. Jon belenyúlt a tűzbe,
megmarkolta az égő függönyt és a halott emberre hajította. Csak égjen, fohászkodott, ahogy a
szövet ráborult a tetemre, istenek, kérlek, kérlek, adjátok, hogy égjen!

338