Page 34 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

JON
volt, mint egy kés. Karmazsinvörös selyemruhát, magas szárú fekete csizmát és fekete szatén kö-
pönyeget viselt. Tunikája mellrészére a Lannister-ház kihívóan üvöltő oroszlánját hímezték arany-
fonallal. Szemtől szemben Lannister oroszlánjának hívták, de „Királyölőt" suttogtak a háta mögött.
Jon nehezen vette le róla a szemét. Így kell kinéznie egy királynak, gondolta magában, ahogy a
férfi elhaladt előtte.
Azután meglátta a másikat, aki félig eltakarva kacsázott előre bátyja oldalán. Ő volt Tyrion
Lannister, Lord Tywin legifjabb, s messze a legvisszataszítóbb sarja. Mindent, amit az istenek
megadtak Cerseinek és Jaime-nek, megtagadtak Tyriontól. Törpenövésű volt, alig fele olyan ma-
gas, mint fivére és igencsak szednie kellett satnya lábait, ha lépést akart tartani a többiekkel. Feje
túl nagy volt testéhez képest, s kiugró, polcszerű szemöldöke alatt összezúzott, vadállati arc ékte-
lenkedett. Egy zöld és egy fekete szem meredt elő a vékony szálú haj mögül, amely olyan szőke
volt, hogy már fehérnek tűnt. Jon lenyűgözve bámulta.
A főméltóságok közül utolsóként nagybátyja, Benjen Stark, az Éjjeli Őrség parancsnoka és apja
segédje, Theon Greyjoy lépett be. Benjen melegen Jonra mosolygott, ahogy elhaladt előtte. Theon
tudomást sem vett róla, de ebben semmi újdonság nem volt. Miután mindenki leült, pohárköszöntőt
mondtak, köszönetet nyilvánítottak és viszonoztak, majd kezdetét vette a lakoma.
Jon akkor kezdett inni és azóta nem állt meg.
Valami a lábához dörgölőzött az asztal alatt. Amikor Jon lepillantott, vörös szemek néztek visz-
sza rá.
- Megint éhes vagy? - kérdezte.
Még volt egy fél mézes csirke az asztal közepén. Jon kinyújtotta a kezét, hogy letörjön egy da-
rabot, de aztán jobb ötlete támadt. Az egész szárnyast a késére tűzte és a lábai között a földre ejtet-
te. Szellem kegyetlen csendben esett neki. Fivéreinek és nővéreinek nem engedték meg, hogy far-
kasaikat elhozzák a lakomára, de mivel a teremnek ebben a végében több állat volt, mint amennyit
Jon meg tudott számolni, az ő kölyke miatt senki nem szólt egy szót sem. Azt mondta magának,
ebben is szerencséje van.
Szemei égni kezdtek. Jon vadul dörzsölte őket, miközben átkozta a füstöt. Még egyet húzott a
borból és nézte, amint rémfarkasa felfalja a csirkét.
Kutyák mászkáltak az asztalok között és az ételhordó lányok nyomába szegődtek. Egyikük, egy
hosszú, sárga szemű fekete korcs szuka megérezte a csirke illatát. Megállt és bebújt a pad alá, hogy
részt szerezzen belőle. Jon figyelte az összeütközést. A szuka mély torokhangon morgott és köze-
lebb húzódott. Szellem felpillantott, csendben maradt és vörösen izzó szemeit a kutyára szegezte. A
szuka dühösen és kihívóan odakapott. Legalább háromszor akkora volt, mint a rémfarkaskölyök.
Szellem nem mozdult. Csak állt zsákmánya mellett, kitátotta a pofáját és megmutatta az agyarait. A
szuka megmerevedett, ugatott egyet, majd meggondolta magát a küzdelemmel kapcsolatban. Meg-
fordult és eloldalgott, ám még egyszer utoljára odacsattantotta az állkapcsát, hogy megmentse a
büszkeségét. Szellem visszatért a vacsorájához.
Jon elvigyorodott, és az asztal alá nyúlt és beletúrt a bozontos fehér bundába. A rémfarkas fel-
nézett rá, szelíden belecsípett a kezébe, majd folytatta a táplálkozást.
- Ez az egyik a rémfarkasok közül, amelyekről annyit hallottam? - kérdezte egy ismerős hang
közvetlenül mellette.
Jon vidáman pillantott fel nagybátyára. Ben a fejére tette a kezét és úgy túrt bele a hajába, aho-
gyan az előbb ő tette a kölyökkel.
- Igen - válaszolta. - Szellem a neve.
Az egyik nemes úrfi félbeszakította a trágár történetet, amit éppen mesélt, hogy helyet szorítson
az asztalnál uruk fivérének. Benjen Stark átvetette hosszú lábát a padon és kivette a boros kupát
Jon kezéből.
- Nyárbor - közölte egy rövid kóstoló után. - Semmi sem vetekedhet az édességével. Hány kor-
sóval ittál meg, Jon?
Jon mosolygott.
- Ahogy sejtettem! - nevetett Ben Stark. - Ah, igen, ha jól emlékszem, fiatalabb voltam, mint te

37