Page 370 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

EDDARD

A földre szórt szalma vizelettől bűzlött. Nem volt ablak, nem volt ágy, még csak egy vödör sem
volt. Sápadt, vörös kőből készült, salétromfoltos falakra emlékezett és egy négy hüvelyk vastag,
vaspánttal ellátott, szürke, szálkás faajtóra. Egy rövid pillanatra látta őket, mielőtt belökték ide. At-
tól kezdve, hogy az ajtó becsapódott, nem látott többé semmit. A sötétség teljes volt. Akár vak is
lehetett volna.
Vagy halott. Eltemetve a királya mellé.
- Jaj, Robert! - mormolta, ahogy tapogatózó kezei hideg kőfalat érintettek, a lába pedig minden
mozdulatnál lüktetett a fájdalomtól. Eszébe jutott a tréfa, amit a király Deres kriptájában sütött el, a
Tél Királyainak hideg kőszeme előtt. A király eszik, mondta Robert, a Segítő pedig eltakarítja a
szart. Hogy nevetett ezen! De tévedett. A király meghal, gondolta Ned Stark, a Segítőt pedig elte-
metik.
A börtön a Vörös Torony alatt volt, mélyebben, mintsem gondolni mert volna rá. Emlékezett a
régi mesékre a Kegyetlen Maegorról, aki minden kőművest megöletett, aki a kastélyán dolgozott,
hogy soha ne tárhassák fel a titkait.
Megátkozta mindet? Kisujjat, Janos Slyntet és az aranyköpenyeseit, a királynét, a Királyölőt,
Pycelle-t, Varyst és Ser Barristant, még Lord Renlyt is, Robert saját vérét, aki elmenekült, amikor a
legnagyobb szüksége lett volna rá. A legjobban mégis magát hibáztatta.
- Bolond! - kiáltotta a sötétségbe. - Hétszer átkozott, vak bolond!
Cersei Lannister arca derengett fel előtte a sötétben. A haján táncolt a napfény, de a mosolya
gúnyos volt. „Ha a hatalmasok játszmáját játszod, győzöl vagy meghalsz", suttogta. Ned játszott és
veszített, kudarcának árát pedig az emberei fizették meg a vérükkel.
Amikor eszébe jutottak a lányai, legszívesebben sírva fakadt volna, de a könnyek nem akartak
jönni. Még most is Deresi Stark volt, a bánat és a harag keményre fagyott benne.
Ha teljesen mozdulatlanná meredt, a lába nem fájt annyira, tehát igyekezett nem moccanni.
Hogy mennyi ideig, azt nem tudta volna megmondani. Nem volt nap és nem volt hold. Nem látott,
hogy jelölhette volna az idő múlását a falakon. Ned lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta, de
semmi különbséget nem észlelt. Aludt, majd felébredt, aztán megint elaludt. Nem tudta eldönteni,
melyik fájdalmasabb: az alvás vagy az ébrenlét. Amikor aludt, álmodott. Sötét, zaklatott álmai vol-
tak vérről és megszegett ígéretekről. Amikor felébredt, a gondolkodáson kívül nem tehetett mást,
éber gondolatai pedig még a rémálmoknál is rosszabbak voltak. Catra gondolni olyan fájdalmas
volt, mintha egy csalánágyásban feküdne. Vajon hol lehet most, mit csinálhat? Látja-e még valaha?
Az órákból napok lettek, legalábbis úgy tűnt neki. Összetört lábában tompa fájdalmat érzett, a
gipsz alatt pedig szörnyű viszketést. Ha hozzáért a combjához, forrónak érezte a testét. Az egyetlen
hang saját lélegzetvétele volt. Egy idő után elkezdett hangosan beszélni, csak hogy halljon valami
hangot. Terveket kovácsolt, hogy megőrizze elméje épségét, kastélyokat épített reményből a sötét-
ben. Robert fivérei odakint vannak a világban, seregeket gyűjtenek Sárkánykőn és Viharvégen.
Alyn és Harwin visszatér majd Királyvárba a testőrsége többi részével, amint elbántak Ser
Gregorral. Catelyn megmozdítja északot, ha a hír eljut hozzá, a folyó, a hegy és a völgy urai pedig
csatlakoznak hozzá.
Azon vette észre magát, hogy egyre többet gondol Robertre. Látta a királyt ifjúsága virágában,
magasnak és jóképűnek, hatalmas agancsos sisakjával a fején, harci pörölyével a kezében, amint
úgy feszít a lován, mint valami szarvas istenség. Hallotta a nevetését a sötétben, látta a szemét: kék
volt és tiszta, mint a hegyi tavak.
- Nézz magunkra, Ned! - mondta Robert. - Istenek, hogy jutottunk idáig? Te itt vagy, engem
meg megölt egy disznó. Hiszen egy trónt nyertünk el együtt...
Elhagytalak, Robert, gondolta Ned. Nem tudta kimondani a szavakat. Hazudtam neked, elrejtet-
tem az igazságot. Hagytam, hogy megöljenek.
A király hallotta őt.

373