Page 371 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

TRÓNOK HARCA
- Te karót nyelt idióta! - morogta. - Túl büszke vagy, hogy meghallgass. Meg tudod enni a
büszkeségedet, Stark? A becsület megvédi a gyerekeidet? - Az arcán repedések futottak végig,
meghasadt a húsa, ő pedig odanyúlt és letépte a maszkot. Nem Robert volt az, hanem Kisujj. Vi-
gyorgott és gúnyolódott rajta. Amikor kinyitotta a száját, hogy beszéljen, a hazugságai halvány-
szürke molyokká változtak és elrepültek.
Ned félig álomba merült, amikor a léptek végigkopogtak a folyosón. Először azt hitte, csak ál-
modik, olyan régen nem hallott már mást a saját hangján kívül. Addigra láz gyötörte, a lába tompa
fájdalomba dermedt, az ajkai kicserepesedtek. Amikor a súlyos faajtó kinyílt, a hirtelen támadt fény
fájdalmas volt a szemének.
Egy börtönőr kancsót lökött feléje. Az agyagedény hűvös volt és nedves. Ned mindkét kezével
megragadta és mohón inni kezdett. A víz kifolyt a száján és végigcsorgott a szakállán. Ivott, ivott,
míg úgy nem érezte, hogy kihányja az egészet.
- Mennyi idő...? - kérdezte erőtlenül, amikor már képtelen volt tovább inni.
A foglár leginkább egy madárijesztőhöz hasonlított. Patkányarca volt kopott szakállal. Sodrony-
inget és bőrkabátot viselt.
- Nincs beszéd! - közölte és kitépte a kancsót Ned kezéből.
- Kérlek - nyöszörgött Ned. - A lányaim... - Az ajtó nagy robajjal becsapódott. A férfi hunyor-
gott, amikor a cella újra sötétségbe burkolózott, a fejét leejtette a mellkasára és összekuporodott a
szalmán. Már nem bűzlött a húgytól és az ürüléktől. Már egyáltalán nem volt szaga.
Nem tudta megkülönböztetni az alvást az ébrenléttől. Az emlékek megrohanták a sötétben,
élénken, akár egy álom. A hamis tavasz évében járt, megint tizennyolc éves volt és a Sasfészekből
Harrenhalba tartott a lovagi tornára. Maga előtt látta a fű mélyzöldjét és érezte a virágpor illatát a
levegőben. Meleg napok, hűvös éjszakák és a bor édes íze a szájában. Emlékezett Brandon neveté-
sére és Robert eszeveszett bátorságára a kézitusa alatt, ahogy hangosan kacagva ütötte le a lováról
az ellenfeleit jobbról és balról. Emlékezett Jaime Lannisterre, az aranyozott ifjúra fehér pikkelyes
páncéljában, ahogy ott térdel a fűben a király pavilonja előtt és megfogadja, hogy megvédi Aerys
királyt. Ezután Ser Oswell Whent talpra segítette Jaime-et és maga a Fehér Bika, Ser Gerold erősí-
tette a vállára a Királyi Testőrség hófehér palástját. Mind a hat Fehér Kard jelen volt, hogy üdvö-
zöljék legújabb testvérüket.
Amikor azonban a bajvívás elkezdődött, a nap Rhaegar Targaryené volt. A koronaherceg azt a
páncélt viselte, amelyben később meghalt: csillogó, fekete acél, házának rubintokból kirakott há-
romfejű sárkányával a mellén. Vörös selyem dísztoll lobogott utána a szélben, ahogy rohamra in-
dult és úgy tűnt, semmilyen kopja nem képes megérinteni őt. Brandon veszített ellene, akárcsak
Bronze Yohn Royce, sőt még a nagyszerű Ser Arthur Daynet, a Hajnal Kardját is kiütötte a nye-
regből.
Robert Jonnal és az öreg Lord Hunterrel tréfálkozott, miközben a herceg körbevágtatott a küz-
dőtéren, miután legyőzte Ser Barristant az utolsó összecsapásban, hogy magának követelje a bajno-
ki koronát. Ned emlékezett arra a pillanatra is, amikor Rhaegar Targaryen herceg ellovagolt saját
felesége, Elia Martell, a dorne-i hercegnő előtt és a szépségkirálynőnek járó koszorút Lyanna ölébe
helyezte. Most is maga előtt látta: téli rózsákból font koszorú, kék, mint a fagy.
Ned Stark kinyúlt, hogy megragadja a virágos koronát, de a világoskék szirmok alatt tövisek la-
pultak. Érezte, ahogy a bőrébe hasítanak, élesen és kegyetlenül, látta, ahogy a vér vékony pata-
kocskában végigcsorog az ujjain és reszketve riadt fel a vaksötétben.
Ígérd meg, Ned, suttogta a nővére véres ágyáról. Nagyon szerette a téli rózsák illatát.
- Az istenek legyenek irgalmasak - zokogott Ned. - Kezdek megőrülni.
Az istenek azonban válaszra sem méltatták.
Valahányszor a foglár vizet hozott neki, meggyőzte magát, hogy újabb nap telt el. Eleinte kö-
nyörgött neki, hogy adjon valami hírt a lányairól és a cellán túli világról. Válaszként csak morgást
és rúgásokat kapott. Később, amikor görcsölni kezdett a gyomra, már inkább ételért rimánkodott.
Hiába, nem kapott enni. Lehet, hogy a Lannisterek éhhalálra szánták.
- Nem - bizonygatta magának. Ha Cersei azt akarta volna, hogy meghaljon, levágják a trónte-

374