Page 430 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

BRAN
zem, Apa tényleg ott van-e. Először nem értette, mit akarok, de mondtam neki, hogy erre meg arra,
és így elvezettem a lépcsőhöz, de onnét nem akart továbbmenni. Egyszerűen megállt a lépcső tete-
jén és azt mondta, „Hodor", mintha félne a sötétségtől, pedig volt nálam fáklya. Olyan dühös let-
tem, hogy majdnem fejbe vágtam, ahogy Öreg Nan is szokta. - Észrevette a mester rosszalló pillan-
tását és gyorsan hozzátette: - De nem vágtam fejbe.
- Helyes. Hodor ember, nem pedig öszvér, hogy verd.
- Az álomban lerepültem a varjúval, de amikor ébren vagyok, ezt nem tehetem meg - magyaráz-
ta Bran.
- Miért akarsz lemenni a kriptába?
- Mondtam. Megkeresni Apát.
A mester megigazította a láncot a nyakán, ahogyan akkor szokta, amikor igen kényelmetlenül
érzi magát.
- Bran, drága gyermekem, egy napon Lord Eddard is odalent fog ülni kőbe faragva az apja, az
apjának az apja és az összes többi Stark mellett, vissza egészen a régi Északi Királyokig... de erre
még sok évig nem kerül sor, adják az istenek! Az apád a királyné foglya Királyvárban. Nem talál-
hatod meg őt a kriptában.
- Tegnap éjjel ott volt. Beszéltem vele.
- Konok fiú! - sóhajtott a mester és félretette a könyvét. - Szeretnéd megnézni?
- Nem tehetem. Hodor nem fog lemenni, a lépcső pedig túl szűk és kanyargós Táncosnak.
- Azt hiszem, meg tudom oldani ezt a nehézséget.
Hodor helyett a vad asszonyt, Oshát hívták. Osha magas volt, kemény és sohasem panaszkodott,
bárhová kész volt elmenni, ahová küldték.
- A Falon túl éltem le az életemet, egy földbe ásott lyuktól nem fogok berezelni, uraim - közölte.
- Nyár, gyere! - kiáltotta Bran, ahogy az asszony erős, inas karjai a magasba emelték.
A rémfarkas otthagyta a csontját és utánuk iramodott. Osha átcipelte Brant az udvaron és levitte
a kanyargó lépcsőkön a hideg, földalatti csarnokba. Előttük Luwin mester ment egy fáklyával. Bran
még azt sem bánta, legalábbis olyan nagyon nem, hogy a nő a karjaiban és nem a hátán vitte. Ser
Rodrik parancsára leverték Osha láncait, mivel hűséggel és jól szolgált, amióta Deresben tartózko-
dott. A bokáján még mindig ott voltak a nehéz vasbilincsek annak jeléül, hogy teljesen azért még
nem bíznak meg benne. Ezek azonban nem akadályozták biztos lépteit a lépcsőkön lefelé.
Bran nem emlékezett rá, mikor járt utoljára idelent. Az biztos, hogy... előtte volt. Kicsi korában
gyakran játszott itt Robbal, Jonnal és a nővéreivel.
Szerette volna, ha ők is itt vannak most, talán nem találta volna ilyen sötétnek és ijesztőnek a
boltíves csarnokot. Nyár előreosont a visszhangzó homályban, majd megállt, felemelte a fejét és
beleszimatolt a fagyos, halott levegőbe. Kivillantak a fogai és hátrálni kezdett. A szeme aranyló
fénnyel izzott a mester fáklyájának fényében. Még Osha is nyugtalannak látszott, pedig ő kemény
volt, mint a vas.
- Marcona népség így kinézetre - jegyezte meg, ahogy végigfuttatta a szemét a kőtrónusaikon
ülő gránit Starkok hosszú során.
- Ők voltak a Tél Királyai - suttogta Bran. Valahogy nem tűnt helyénvalónak túl hangosan be-
szélni ezen a helyen.
Osha elmosolyodott.
- A télnek nincs királya. Ha láttad volna, magad is tudnád, nyári fiú.
- Évezredeken át voltak Észak Királyai - magyarázta Luwin mester és magasra emelte a fáklyát.
A fény megcsillant a kőarcokon. Némelyik szőrös, szakállas és bozontos férfi volt, vadak, mint a
lábaiknál kuporgó farkasok. Másoknak simára borotvált arcuk volt, a vonásaik soványak és erőtel-
jesek, mint az ölükben keresztbe fektetett vaskardok. - Kemény idők kemény férfiúi. Gyertek!
Határozott léptekkel megindult a terem túlsó vége felé a kőoszlopok és a faragott alakok véget
nem érő sora mellett. A feltartott fáklya lángnyelvet húzott maga után.
A csarnok hatalmas volt, hosszabb, mint maga Deres, és Jon egyszer azt mondta neki, hogy alat-
ta további szintek vannak, még mélyebb és még sötétebb termek, ahol a régebbi királyok vannak

433