Page 50 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

BRAN
adta az övének, a kis Rickon pedig Borzaskutyának hívta, ami Bran szerint meglehetősen idétlen
név egy rémfarkasnak. Jon farkasa, a fehér, a Szellem névre hallgatott. Bran bánta, hogy ez nem
neki jutott eszébe először, még akkor is, ha az ő farkasa nem volt fehér. Legalább száz nevet kipró-
bált már az utóbbi két hétben, de egyik sem hangzott jól.
Végül beleunt a bot hajigálásába és elhatározta, hogy elmegy mászni. A sok esemény miatt már
hetek óta nem járt fent a törött toronynál és könnyen lehet, hogy ez az utolsó lehetősége rá.
Átszáguldott az istenerdőn. A hosszabb utat választotta, hogy elkerülje a tavat, ahol a szívfa
nőtt. A szívfa mindig megijesztette. A fáknak nem kellene, hogy szemük legyen, gondolta Bran,
vagy leveleik, amelyek úgy néznek ki, mint a kezek. Farkasa a sarkában loholt.
- Te itt maradsz! - mondta neki a fegyverraktár fala közelében álló őrfa tövében. - Feküdj! Jól
van. Most pedig itt maradsz!
A farkas úgy tett, ahogy parancsolta neki. Bran megvakarta a füle tövét, majd megfordult, felug-
rott, elkapott egy alacsonyan lévő ágat és felhúzta magát. Már félig fent volt a fán, könnyedén
mászva egyik ágról a másikra, amikor a farkas felállt és vonyítani kezdett.
Bran lepillantott. A farkas elcsendesedett és résnyire nyílt sárga szemekkel meredt rá. Furcsa
borzongás járta át. Újra mászni kezdett. A farkas megint felvonyított.
- Csend! - kiáltotta neki. - Ül! Maradsz! Rosszabb vagy Anyánál is.
A vonyítás végigkísérte felfelé a fán, míg át nem ugrott a fegyverraktár tetejére és el nem tűnt
szem elől.
Deres háztetőinek rengetege Bran második otthona volt. Anyja gyakran mondta, hogy Bran
előbb tudott mászni, mint járni. Ő maga nem emlékezett rá, mikor tanult meg járni, de arra sem em-
lékezett, mikor kezdett el mászni, tehát úgy gondolta, az állítás igaz lehet.
Egy kisfiúnak Deres falak, tornyok, udvarok és szerteszét ágazó alagutak szürke kőlabirintusa
volt. A kastély régebbi részeiben a termek emelkedtek és lejtettek, s így az ember abban sem lehe-
tett biztos, melyik szinten van valójában. A hely úgy nőtt évszázadokon át, mint egy szörnyűséges
kőfa, mondta neki egyszer Luwin mester, ágai csomósak, vastagok és tekervényesek lettek, gyöke-
rei pedig mélyen a föld alá nyúltak.
Amikor kijutott a tetők alól és az ég felé kúszott, Bran egész Wintefellt belátta egyetlen pillan-
tással. Tetszett neki, hogy elterül alatta, csak madarak húznak el a feje felett, míg a kastély élete
odalent zajlik. Bran órákig el tudott üldögélni a formátlan, viharverte vízköpők között, amelyek az
Első Torony felett gubbasztottak. Ők mindent láttak idefentről: az udvarokban fa- és acélfegyve-
rekkel gyakorlatozó embereket, az üvegkertekben veteményeiket gondozó szakácsokat, a ketrecek-
ben fel-alá rohangáló nyughatatlan kutyákat, az istenkert csendjét és a mosókút mellett pletykáló
leányokat. A fiú ettől úgy érezte, mintha ő lenne a kastély ura, úgy, ahogy még Robb sem lesz az
sohasem.
Itt megtanulta Deres titkait is. Az építők még a talajt sem egyengették el. Deres falai mögött he-
gyek és völgyek húzódtak. Volt egy zárt híd, amely a harangtorony negyedik emeletétől ívelt át a
kaszárnya második szintjéig. Bran tudott róla. Azt is tudta, hogy be lehet jutni a belső fal mögé a
déli kapunál, mászni kell három emeletet, körbe kell futni egész Derest egy kőbe vágott szűk alag-
úton és az ember a talajszinten lyukad ki az északi kapunál, ahol száz lábnyi fal tornyosul föléje.
Bran meg volt győződve róla, hogy erről még Luwin mester sem tud.
Anyja rettegett, hogy egy nap Bran lezuhan a falról és szörnyethal. A fiú bizonygatta neki, hogy
ez nem fog megtörténni, de ő nem hitt neki. Egyszer megígértette vele, hogy a földön marad.
Majdnem két héten át meg tudta tartani a szavát, nap nap után szenvedve, mígnem egy éjszaka ki-
mászott a hálószobája ablakán, amikor a fivérei mélyen aludtak.
Másnap egy lelkiismereti rohamban bevallotta a bűnét. Lord Eddard az istenerdőbe parancsolta,
hogy megtisztuljon és őröket állított, hogy Bran tényleg ott maradjon egyedül egész éjjel, engedet-
lenségén elmélkedve. Másnap reggel nem találták sehol. Végül a liget legmagasabb őrfájának felső
ágai között bukkantak rá, amint édes álmát aludta.
Apja, bármilyen mérges is volt, nem állhatta meg nevetés nélkül.
- Te nem is a fiam vagy - mondta neki, amikor lehozták a fáról -, hanem egy mókus. Hát legyen.

53