Page 51 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

TRÓNOK HARCA
Ha másznod kell, hát mássz, de lehetőleg úgy, hogy anyád ne vegye észre!
Bran minden tőle telhetőt megtett, de valójában sohasem hitte, hogy átverheti az asszonyt. Mi-
vel apja nem tiltotta meg neki, Lady Catelyn másokhoz fordult segítségért. Öreg Nan elmesélt neki
egy történetet egy kisfiúról, aki túl magasra mászott és egy villám agyonsújtotta és később a varjak
vájták ki a szemét. Branre semmilyen hatást nem gyakorolt a mese. A törött torony tetején is fész-
keltek varjak, ahová rajta kívül soha senki nem merészkedett, ő pedig néha megtöltötte a zsebeit
kukoricával, mielőtt felmászott volna és a varjak a tenyeréből ettek. Soha egyikük sem mutatta a
legkisebb jelét sem abbéli szándékának, hogy kivájja a szemét.
Nem sokkal ezután Luwin mester készített egy kis agyagfiút, Bran ruháiba öltöztette és lehají-
totta a falról az alatta elterülő udvarra, hogy bemutassa, mi történne Brannel, ha lepottyanna. Ez jó
móka volt, ám utána Bran ránézett a mesterre és csak ennyit mondott:
- Én nem agyagból vagyok. És különben is, sohasem esek le.
Ezt követően egy ideig üldözték az őrök, ha meglátták a tetőkön és megpróbálták leszedni on-
nét. Ez volt mind közül a legjobb. Olyan volt, mintha a fivéreivel játszana, csak itt mindig ő nyert.
Az őrök fele olyan jól sem tudtak mászni, mint Bran, még Jory sem. Az esetek legnagyobb részé-
ben pedig meg sem látták. Az emberek sohasem néztek felfelé. Ez volt a másik, amit szeretett a
mászásban: majdnem olyan volt, mintha láthatatlan lenne.
Az érzést is szerette, ahogy kőről kőre tornázta fel magát egy falon, ujjait és lábujjait mélyen a
kövek közti résekbe vájva. Mindig levette a csizmáját és mezítláb volt, amikor mászott, mert ettől
úgy érezte, kettő helyett négy keze van. Szerette a mély, kellemes fájdalmat, amit az erőpróba az
izmaiban okozott. Szerette a levegő ízét odafent, az édes és hideg ízt, amely a téli barackéra emlé-
keztetett. Szerette a madarakat: a varjakat a törött toronyban, az apró verebeket, amelyek a kövek
repedéseiben fészkeltek és a vén baglyot, ami a régi fegyvertár feletti poros padláson szunyókált.
Bran mindet ismerte.
A legjobban azonban olyan helyekre szeretett menni, ahová senki más nem juthatott el. Úgy
szerette látni Derest, ahogy senki más nem láthatta. Ez az egész kastélyt Bran titkos helyévé avatta.
Kedvenc terepe a törött torony volt. Valaha őrtoronynak épült, s így a legmagasabb volt Deres-
ben. Régen, száz évvel azelőtt, hogy apja megszületett volna, egy villámcsapástól kigyulladt. A
szerkezet felső harmada befelé leomlott, s a tornyot sohasem építették újjá. Apja néha patkányirtó-
kat küldött a torony aljába, hogy eltakarítsák a fészkeket, amelyeket mindig megtaláltak a lehullott
kövek és az elrothadt, elszenesedett gerendák kusza halmazában. Az épület kicsorbult felső részébe
azonban soha senki sem jutott fel, kivéve Brant és a varjakat.
Két utat ismert oda fel. Egyenesen fel lehetett mászni magán a torony oldalán, de a kövek lazák
voltak, az őket összetartó habarcs már réges-régen hamuvá vált és Bran sosem mert teljes súlyával
rájuk nehezedni.
A legjobb út az volt, ha az istenerdőből indult el, felszaladt a magas őrfára, háztetőről háztetőre
ugrálva átmászott a fegyverraktáron és az őrszobákon, mezítláb, hogy az őrök ne hallják meg a fe-
jük felett. Így az Első Torony vak oldalához jutott, a kastély legősibb részéhez, egy zömök, kerek
erődhöz, amely azonban magasabb volt, mint amilyennek látszott. Már csak patkányok és pókok él-
tek itt, de a régi kövek kitűnően megfeleltek a mászáshoz. Innét egyenesen fel lehetett mászni oda,
ahol a vízköpők görnyedtek vakon a végtelen tér felett és szoborról szoborra himbálózva meg lehe-
tett kerülni az egészet az északi oldal felé. Onnét, ha rendesen kinyújtózkodott, elérte a törött to-
rony legközelebbi részét és fel tudta húzni magát. Már csak annyi volt hátra, hogy a megfeketedett
köveken felkússzon a sasfészekig, nem több mint tíz lábnyira, akkor megjelentek a varjak, hogy
megnézzék, hozott-e nekik kukoricát.
Bran a sok gyakorlás könnyedségével himbálózott egyik vízköpőről a másikra, amikor meghal-
lotta a hangokat. Annyira meglepődött, hogy majdnem elvesztette a fogást. Az Első Torony üres
volt, mióta az eszét tudta.
- Ez nem tetszik nekem - hallotta egy nő hangját. Egy sor ablak húzódott alatta és a hang az
utolsóból szűrődött ki ezen az oldalon. - Neked kellene a Segítőnek lenned.
- Isten ments! - válaszolta egy férfihang lustán. - Nem kérek ilyen megtiszteltetésből. Túl sok

54