Page 128 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

TYRION
csupán.
Vastag hang szólalt meg mögötte:
- Hét pokol, ez a törpe! - A ketrec hirtelen rántással megállt. Lassan ide-oda himbálózva függött
a mélység felett. A kötelek csikorogtak.
- Hozd be, a fene vigye el! - Nyögés, majd fa hangos recsegése hallatszott, ahogy a ketrec meg-
indult oldalra, s a Fal nemsokára alatta volt. Tyrion megvárta, míg a himbálózás megszűnik, csak
azután nyitotta ki a kalitka ajtaját, s ugrott le a jégre. Egy nagydarab, feketeruhás figura támaszko-
dott a csörlőnek, egy másik pedig a kalitkát tartotta kesztyűs kezével. Arcukat gyapjúsálak takarták
el, úgy, hogy csak a szemük látszott, termetük pedig gömbölyűnek tűnt a fekete gyapjú- és bőrréte-
gek miatt.
- Mit akarsz ilyenkor éjnek idején? - kérdezte tőle az, amelyik a csörlő mellett állt.
- Még utoljára körülnézni.
Az őrök savanyú pillantást vetettek egymásra.
- Nézz meg mindent, amit csak akarsz! - mondta a másik. - Csak vigyázz, kis ember, nehogy le-
pottyanj! A Vén Medve megnyúzna bennünket.
A nagy daru alatt apró fakunyhó állt. Tyrion kályha tüzét látta odabent, és egy pillanatra érezte a
meleg fuvallatot, amikor a csörlős emberek kinyitották az ajtót és visszamentek a kalyibába. Aztán
egyedül maradt.
Harapós hideg volt idefent, a szél pedig úgy kapaszkodott a ruháiba, mint egy ragaszkodó szere-
tő. A Fal teteje szélesebb volt, mint a királyi út, így Tyrion nem félt attól, hogy leesik, bár a járófe-
lület jobban csúszott, mint szerette volna. A testvérek zúzott követ terítettek szét a járdákon, de a
számtalan láb alatt megolvadt a Fal, s a jég magába zárta a kavicsos utakat, míg az ösvény újra
csupasz nem lett, s el nem érkezett az ideje az újabb kőtörésnek.
Tyrionnak azonban mindez nem okozott gondot. Elnézett kelet, majd nyugat felé, amerre a Fal
húzódott, mint egy roppant fehér út, amelynek nincs eleje, nincs vége, sötét mélység tátong mind-
két oldalán. Minden különösebb ok nélkül a nyugati irány mellett döntött. Arrafelé indult tehát - az
északi oldalhoz legközelebb eső ösvényt követve -, ahol a kőtörmelék a legfrissebbnek látszott.
Fedetlen arca kipirult a hidegtől, lábai pedig lépésről-lépésre jobban sajogtak, de Tyrion nem fi-
gyelt rájuk. Szél kavargott körülötte, a törmelék csikorgott a talpa alatt, a fehér szalag előtte pedig
követte a hegyek vonulatát, egyre magasabbra és magasabbra hágott, míg végül eltűnt a nyugati
horizont mögött. Elhaladt egy hatalmas katapult mellett, amely akkora volt, mint egy városfal, s az
alapját mélyen a Falba süllyesztették. A hajító kart javítás miatt levették, s elfeledkeztek róla. Úgy
hevert ott, mint egy törött játék, félig a jégbe ágyazva.
A hajítógép túlsó oldalán tompa hang hallatszott.
- Ki van ott? Állj!
Tyrion megállt.
- Ha túl sokáig állok, idefagyok, Jon! - mondta, ahogy egy halvány, bozontos alak hangtalanul
odasuhant hozzá, s szaglászni kezdte a bundáját. - Szervusz, Szellem!
Havas Jon közelebb lépett. A bunda- és bőrrétegek alatt nagyobbnak és súlyosabbnak látszott.
Köpenye csuklyáját mélyen az arcába húzta.
- Lannister! - szólalt meg és meglazította az arcát takaró sálat, hogy kiszabadítsa a száját. - Ez az
utolsó hely, ahol számítottam volna rá, hogy megpillantalak. - Nehéz, vashegyű lándzsát tartott a
kezében. A fegyver hosszabb volt, mint ő maga. Oldalán kard lógott bőrhüvelyében, mellkasán ke-
resztbevetve pedig ezüsttel kivert csillogó, fekete harci kürt látszott.
- Ez az utolsó hely, ahol számítottam volna rá, hogy megpillantanak - ismerte be Tyrion. -
Hirtelen szeszély kerített hatalmába. Ha hozzáérek Szellemhez, leharapja a kezem?
- Nem, ha itt vagyok - ígérte a fiú.
Tyrion megvakarta a fehér farkas füle tövét. A vörös szemek egykedvűen meredtek fel rá. Az
állat már felért egészen a mellkasáig. Még egy év, gondolta Tyrion és abban a nyomasztó érzésben
lesz része, hogy ő néz fel a farkasra.
- Mit csinálsz idefent ma éjjel? - kérdezte Jontól. - Amellett, hogy lefagyasztod a férfiasságo-

131