Page 139 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

TRÓNOK HARCA
nem mindig a fájdalom miatt történt.
A gerinc alján a fű magas volt és hajlékony. Dany visszafogta a lovát és lépésben haladt tovább,
elveszve a zöldben, fenséges magányban. A khalasarban sohasem volt egyedül. Khal Drogo csak
napnyugta után látogatta meg, a szolgálólányok viszont etették, fürdették őt és a sátra bejárata mel-
lett aludtak. Drogo vérlovagjai és az ő khasának emberei sem voltak soha távol és bátyja is kelle-
metlen árnyként követte éjjel-nappal. Dany hallotta őt a gerinc tetejéről. A hangja éles volt a harag-
tól, ahogy Ser Jorah-val kiabált. Továbblovagolt, még mélyebben elmerülve a dothraki tengerben.
A zöld elnyelte. A levegő súlyos volt a föld, a fű, a ló, Dany izzadságának és hajolajának össze-
keveredett illatától. Dothraki illatok. Itt volt a helyük. Dany nevetve szívta őket magába. Hirtelen
leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy érezze a talajt maga alatt, hogy belevájja a lábujjait a sűrű fekete
földbe. Leugrott a nyeregből elengedte az ezüstöt legelészni, ő pedig lehúzta magas szárú csizmá-
ját.
Viserys olyan váratlanul bukkant fel előtte, mint a nyári vihar. Olyan hirtelen állította meg a lo-
vát, hogy az felágaskodott alatta.
- Mit merészelsz? - kiáltott a lányra. - Nekem akarsz parancsolgatni? Nekem? - Lepattant a ló-
ról. Megbotlott, amikor földet ért és vörös arccal igyekezett lábra állni. Megragadta a lányt és meg-
rázta. - Elfelejtetted, ki vagy? Nézd meg magad! Nézd meg!
Danynek nem kellett megnéznie magát. Mezítláb volt, a haja csillogott az olajtól, a dothrakik
bőr lovaglóruhája volt rajta és egy festett mellény, amit nászajándékul kapott. Úgy nézett ki, mint-
ha ide tartozna. Viserys városi selyemruhája és páncélinge földes és fűfoltos volt.
Még mindig ordított.
- Te nem parancsolsz a sárkánynak! Megértetted? Én a Hét Királyság ura vagyok, nekem nem
parancsolhat valami lovas úr szajhája, érted, amit mondok? - a kezét a lány mellénye alá dugta és
ujjai fájdalmasan mélyedtek a mellébe. - Érted, amit mondok?
Dany keményet lökött rajta.
Viserys rámeredt. Orgonaszínű szemeiben hitetlenkedés tükröződött. Még sohasem mert szem-
beszállni vele. Sohasem küzdött ellene. A harag eltorzította a vonásait. Most bántani fogja, nagyon
bántani fogja, jól tudta a lány.
Csatt.
Az ostor hangja olyan volt, akár a mennydörgés. A szíj Viserys nyaka köré tekeredett és hátra-
rántotta. Hanyatt esett a fűben. Döbbenten és fuldokolva hevert ott. A dothraki lovasok huhogtak
körülötte, ahogy megpróbált kiszabadulni. Az, akinél az ostor volt, az ifjú Jhogo egy kérdést recse-
gett. Dany nem értette, mit mond, de addigra odaért Irri, Ser Jorah és a khas többi tagja is.
- Jhogo azt kérdezi, akarod-e hogy meghaljon, Khaleesi - mondta Irri.
- Nem - válaszolt Dany. - Nem.
Jhogo megértette. Egy másik lovas valami megjegyzést vakkantott, mire a dothrakik röhögni
kezdtek. Irri fordított:
- Quaro szerint le kellene vágnod az egyik fülét, hogy megtanítsd a tiszteletre.
A bátyja feltérdelt. Ujjait a bőrszíj alá próbálta mélyeszteni, szaggatottan hörgött és levegő után
kapkodott. Az ostor szorosan a légcsövére tekeredett.
- Mondd meg nekik, nem akarom, hogy baja essen! - kiáltotta Dany.
Irri megismételte a szavait dothraki nyelven. Jhogo rántott egyet az ostoron és megpördítette
Viseryst, mint egy bábot a zsinóron. A fiú, hirtelen megszabadulván a bőrszíj ölelésétől, megint a
földre zuhant. Az álla alatt, ahol a szíj a húsába vágott, vékony vércsík húzódott.
- Figyelmeztettem, mi fog történni, úrnőm - szólalt meg Ser Jorah. - Mondtam neki, hogy ma-
radjon a hegygerincen, ahogy parancsoltad.
- Tudom, hogy mondtad neki - felelte Dany és a bátyját nézte. Viserys a földön feküdt, sípolva
szedte a levegőt, az arca vörös volt és zokogott. Szánalmas látványt nyújtott. Mindig is szánalmas
jelenség volt. Eddig miért nem vette ezt észre? Csak tompa ürességet talált magában ott, ahol egy-
kor a félelem lakozott.
- Vedd el a lovát! - utasította Dany Ser Jorah-t. Viserys csak tátogott feléje. Nem hitte el, amit

142