Page 148 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

BRAN
Nyár követte őket a torony lépcsőin, ahogy Hodor visszavitte Brant az ágyába. Öreg Nan a szé-
kében aludt. Hodor közölte, hogy „Hodor", felnyalábolta a dédnagyanyját és magával vitte a csen-
desen horkoló öregasszonyt, miközben Bran gondolataiba merülve feküdt az ágyán. Robb megígér-
te, hogy az Éjjeli Őrséggel lakomázhat a Nagy Csarnokban.
- Nyár! - kiáltotta. A farkas felugrott az ágyára. Bran olyan szorosan ölelte magához, hogy érez-
te az arcán az állat forró leheletét. - Már tudok lovagolni - súgta a barátjának. - Nemsokára elmehe-
tünk vadászni az erdőbe, majd meglátod! - Kis idő múlva elaludt.
Álmában megint mászott. Egy ősrégi, ablaktalan toronyba tornászta fel magát. Ujjait megfeke-
tedett kövek közé próbálta beerőszakolni, lábai támaszték után kutattak. Egyre magasabbra és ma-
gasabbra mászott, át a felhőkön, bele az éjszakai égboltba, s a torony még mindig ott magasodott
fölötte. Amikor megállt, hogy lepillantson, megszédült és érezte, hogy az ujjai csúszni kezdenek.
Bran felkiáltott és kétségbeesetten kapaszkodott az életéért. A föld ezer mérföldnyire volt alatta, s ő
nem tudott repülni. Nem tudott repülni. Várt, amíg a szíve abbahagyta a zakatolást, míg újra léleg-
zethez jutott és újra mászni kezdett. Csak felfelé mehetett. Magasan maga fölött mintha vízköpők
alakját látta volna kirajzolódni a hatalmas, sápadt hold előtt. A karjai fáradtak voltak és fájtak, de
nem mert megpihenni. Kényszerítette magát, hogy még gyorsabban másszon. A vízköpők nézték,
ahogy feljebb és feljebb jut. A szemük vörösen izzott, mint a forró szén a kályhában. Lehet, hogy
egykor oroszlánok voltak, mostanra azonban eltorzultak és groteszkké váltak. Bran hallotta, amint
összesúgnak az emberi fül számára rettenetes, halk kőhangjukon. Nem szabad odafigyelnie, mon-
dogatta magának, nem szabad hogy meghallja, mert amíg meg nem hallja őket, addig biztonságban
van. Amikor azonban a vízköpők megmozdultak, lemásztak a kőpárkányról és lépkedni kezdtek a
torony falán lefelé, amerre Bran himbálózott, rájött, hogy egyáltalán nincs biztonságban.
- Nem hallottam! - sírta, ahogy a lények egyre közelebb jöttek. - Nem, nem!
Zihálva ébredt. Egyedül volt a sötétben és egy hatalmas árnyat pillantott meg maga fölött.
- Nem hallottam - suttogta a félelemtől reszketve, de akkor az árnyék megszólalt: „Hodor" és
meggyújtotta az ágya mellett álló gyertyát. Bran megkönnyebbülten felsóhajtott.
Hodor letörölte róla az izzadságot egy meleg, nedves kendővel és fürge, óvatos kezekkel felöl-
töztette. Amikor eljött az idő, levitte a Nagy Csarnokba, ahol hosszú faasztal állt megterítve a tűz
mellett. Az úr helyét az asztalfőn üresen hagyták, de Robb a tőle jobbra álló széken ült, Brannel át-
ellenben. Szopós malacot ettek aznap éjjel, galambpástétomot és vajban áztatott petrezselymet, a
szakács pedig lépesmézet ígért utána. Nyár Bran kezéből kapta el az ételdarabokat, Szürke Szél és
Borzaskutya pedig az egyik sarokban marakodtak egy csonton. Deres kutyái ma este a közelébe
sem jöttek a Csarnoknak. Bran eleinte furcsának találta ezt, de később hozzászokott.
A fekete testvérek között Yoren volt a rangidős, ezért az intéző Robb és Luwin mester közé ül-
tette. Az öregember savanyú szagot árasztott, mintha hosszú ideje nem mosakodott volna. A fogai-
val tépte a húst, eltörte a bordákat, hogy kiszívja belőlük a velőt és Havas Jon említésére csak vállat
vont.
- Ser Alliser átka - morogta. Két társa felnevetett, amit Bran nem értett. Amikor azonban nagy-
bátyjuk, Benjen felől érdeklődött, a fekete testvérek baljós csendbe burkolóztak.
- Mi az? - kérdezte Bran.
Yoren megtörölte az ujjait az ingén.
- Rossz híreink vannak, uraim és kegyetlen módon kell megfizetnünk a húst és a sört, de aki
kérdez, az viselje el a választ is. Stark eltűnt.
- A Vén Medve elküldte, hogy kutasson Waymar Royce után, ő pedig nem jött vissza, uram -
szólalt meg egy másik Őr.
- Túl sok ideje már - folytatta Yoren. - Az a legvalószínűbb, hogy meghalt.
- A nagybátyám nem halt meg! - mondta Robb Stark hangosan. A hangja dühös volt. Felállt a
padról és kezét a kardja markolatára tette. - Halljátok, amit mondok? A nagybátyám nem halt meg!
- a hangja visszapattant a kőfalakról, s Bran hirtelen félni kezdett.
A vén, savanyúszagú Yoren közömbösen pillantott fel Robbra.
- Ahogy óhajtod, uram - mondta. Egy darab húst szívogatott a fogai között.

151