Page 159 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

TRÓNOK HARCA
Sam elkeseredetten bólintott.
- Gyűlölöm a hideget - mondta. - Tegnap éjjel felébredtem a sötétben. A tűz kialudt és én biztos
voltam benne, hogy reggelre halálra fagyok.
- Ahonnét te jössz, ott biztosan melegebb van.
- Egészen a múlt hónapig nem is láttam havat. Éppen a sírbuckák között keltünk át, én és az
emberek, akiket apám küldött, hogy lássák északot, és ez a fehér micsoda elkezdett hullani, mint a
lágy eső. Először azt gondoltam, hogy gyönyörű, mintha tollak potyognának az égből, de egyre
csak esett és esett, míg csontig át nem fagytam. Az emberek szakállán vastag hókéreg nőtt, a vállu-
kon pedig még vastagabb, s egyre csak jött és jött. Attól féltem, hogy sohasem ér véget.
Jon elmosolyodott.
Előttük tornyosult a Fal. Halványan derengett a félhold fényében. Felette az égen a csillagok
tisztán és élesen rajzolódtak ki.
- Fel kell majd mennem oda? - kérdezte Sam. Az arckifejezése megdermedt, mint a romlott tej,
ahogy végignézett a hatalmas falépcsőn. - Belehalok, ha meg kell másznom azt ott.
- Van felvonó is - mutatott a ketrecre Jon. - Felhúznak egy ketrecben.
- Nem szeretem a magas helyeket - szipogott Samwell Tarly.
Ez már túl sok volt. Jon hitetlenül bámult rá.
- Hát mindentől félsz? - kérdezte tőle. - Nem értem. Ha tényleg ilyen nyúlszívű vagy, mit kere-
sel itt? Miért akar egy ilyen gyáva alak csatlakozni az Éjjeli Őrséghez?
Samwell Tarly egy hosszú pillanatig nézte. Gömbölyű arca mintha saját magába roskadt volna.
Leült a fagyott földre és sírni kezdett hangos, fuldokló zokogással, amitől az egész teste remegett.
Havas Jon tehetetlenül állt és bámulta. A könnyei, akár a hó a sírbuckák között, mintha soha nem
akartak volna elállni.
Szellem tudta, mit tegyen. A fehér rémfarkas, mint az árnyék, hangtalanul közelebb osont és
nyalogatni kezdte Samwell Tarly forró könnyeit. A kövér fiú meglepetten felkiáltott... majd vala-
hogy, egy szempillantás alatt, a zokogása nevetésbe csapott át.
Havas Jon vele nevetett. Nemsokára ott ücsörögtek mind a ketten a fagyott földön, szorosan kö-
penyükbe burkolózva, Szellemmel maguk kőzött. Jon elmesélte, hogyan talált rá az újszülött köly-
kökre ő és Robb a késő nyári hóban. Most úgy tűnt, mintha ezer éve történt volna. Nemsokára azon
vette észre magát, hogy Deresről beszél.
- Néha álmodok róla - vallotta be. - Végigmegyek a hosszú, üres termeken. A kiáltásom vissz-
hangzik a falak között, de senki sem válaszol. Gyorsabban kezdek lépkedni, ajtókon nyitok be, ne-
veket kiáltok. Azt sem tudom, kit keresek. Legtöbbször az apámat, de néha Robbot, a kishúgomat,
Aryát vagy a nagybátyámat... - elszomorodott, amikor Benjen Starkra gondolt. A nagybátyja még
mindig nem került elő. A Vén Medve felderítőket küldött ki a keresésére. Ser Jaremy Rykker két
csapatot is vezetett, Félkarú Quorin pedig az Árnyéktoronyból indult el, de néhány bemetszésen kí-
vül, amit a nagybátyja ejtett a fákon, hogy jelezze az útját, semmit sem találtak. Az északkeleten el-
terülő sziklás felvidéken a nyomok hirtelen megszakadtak és Benjen Starknak nyoma veszett.
- Találsz valakit az álmaidban? - kérdezte Sam.
Jon megrázta a fejét.
- Senkit. A kastély mindig üres. - Még senkinek sem mesélt az álmáról és nem értette, miért
mondja most el Samnek, de valahogy jó érzés volt beszélni róla. - Még a hollók is elköltöztek a
padlásról, az istállók pedig tele vannak csontokkal. Ez mindig megrémiszt. Ilyenkor rohanni kez-
dek, ajtókon rontok be, hármasával szedem a lépcsőfokokat felfelé a toronyban és ordítok valaki-
nek, bárkinek. És akkor a kriptába vezető ajtó előtt találom magam. Sötét van odabent és látom a
lépcsőt, amint lefelé kanyarog. Valamiképpen tudom, hogy le kell mennem oda, de nem akarok.
Rettegek attól, ami esetleg odalent vár rám. Ott vannak lent a Tél egykori királyai, ott ülnek a tró-
nusaikon kőfarkasokkal a lábaiknál és vaskardokkal az ölükben, de nem tőlük félek. Azt kiabálom,
hogy nem vagyok Stark, hogy ez nem az én helyem, de hiába, mégis mennem kell. Elindulok hát
lefelé, érzem magam körül a falakat, miközben ereszkedek. Nincs fáklya, ami megvilágítaná az
utat. Egyre sötétebb és sötétebb van, míg végül ordítani akarok - zavartan elhallgatott. - Ekkor

162