Page 194 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

TYRION

Ahogy ott állt a hajnal előtti hidegben és Chiggent figyelte, amint lemészárolja a lovát, Tyrion
Lannister újabb tartozást írt fel magában a Starkok felé. A tetem gőzölgött, amikor a zömök zsol-
dos felnyitotta az állat gyomrát a nyúzókésével. Fürge, gyakorlott mozdulatokkal dolgozott,
egyetlen felesleges vágást sem ejtett. Gyorsan kellett végezni, mielőtt a vér szaga idecsalja az ár-
nyékmacskákat a magaslatok közül.
- Ma este egyikünk sem marad éhes - mondta Bronn. Maga is olyan volt, mint egy árnyék,
csontsovány és csontkemény, fekete szeme, fekete haja és állán többnapos borostája volt.
- Némelyikünkkel mégis előfordulhat - jegyezte meg Tyrion. - Nem kedvelem a lóhúst. Külö-
nösen a saját lovam húsát nem.
- A hús az hús - közölte Bronn egy vállrándítással. - A dothrakik jobban szeretik a lóhúst,
mint a marhát vagy a disznót.
- Úgy nézek ki, mint egy dothraki? - kérdezte Tyrion savanyú képpel. A dothrakik valóban
lovat esznek. Ezenkívül ott hagyják a nyomorék gyermekeket a vadkutyáknak, amelyek a
khalasarjukat követik. A dothraki szokások nemigen nyerték meg a tetszését.
Chiggen lehasított egy vékony szelet véres húst a tetemről és felemelte, hogy megvizsgálhas-
sák.
- Kérsz egy falatot, törpe?
- A bátyám, Jaime adta nekem ezt a lovat a huszonharmadik névnapomra - mondta Tyrion fa-
kó hangon.
- Akkor köszönd meg neki helyettünk is! Ha ugyan látod még valaha - Chiggen elvigyorodott,
kivillantva sárga fogait és két falással eltűntette a nyers húst. - Jó tenyésztés.
- Finomabb, ha hagymával megsütöd - szólt közbe Bronn.
Tyrion szó nélkül elsántikált. A hideg mélyen a csontjaiba költözött, lábai pedig annyira fáj-
tak, hogy alig bírt járni. Lehet, hogy a döglött kancának volt szerencséje. Őelőtte még több órás
út állt, amit néhány falat étel és rövid, hideg álom követ majd a kemény földön, majd újabb ilyen
éjszaka, majd még egy és még egy. Csak az istenek tudják, mi lesz a vége ennek az egésznek.
- A fene vigye azt a nőt! - morogta, miközben felfelé kapaszkodott az úton, hogy csatlakozzon
a fogva tartóihoz. - A fene vigye őt és az összes Starkot!
Az emlék még mindig keserű volt. Az egyik pillanatban még vacsorát rendelt, egy szempillan-
tással később pedig már egy teremnyi fegyveres férfival nézett farkasszemet. Jyck a kardja után
nyúlt, a kövér fogadós pedig óbégatott:
- Tegyétek el a kardokat, ne itt, kérlek, urak!
Tyrion gyorsan elkapta Jyck karját, mielőtt mindkettőjüket miszlikbe aprították volna.
- Hová lett az udvariasságod, Jyck? Jó házigazdánk arra kért, tegyük el a kardot. Tégy, ahogy
kívánja! - Az arcára erőltetett egy mosolyt, amely valószínűleg éppen olyan visszataszító volt,
mint amilyennek érezte. - Ez kellemetlen félreértés, Lady Stark! Nem volt részem semmiféle tá-
madásban a fiad ellen. Becsületemre mondom...
- Lannister becsület! - Csak ennyit mondott az asszony. Felemelte a kezeit, hogy az egész te-
rem láthassa. - Az ő tőre okozta ezeket a sebeket. A penge, amit azért küldött, hogy elvágja a fi-
am torkát.
Tyrion érezte a haragot maga körül. Fenyegető volt, vibráló és a Stark asszony sebei fűtötték.
- Öld meg! - sziszegte valami részeg lotyó a háta mögött, s mások is átvették a felhívást, gyor-
sabban, mint hitte volna. Csupa idegen, egy perccel azelőtt még vidám, barátságos cimborák,
most pedig úgy követelték a vérét, mint a vérebek, ha nyomot fognak.
Tyrion felkiáltott és igyekezett leplezni hangja remegését.
- Ha Lady Stark úgy gondolja, hogy meg kell felelnem valami bűnre, vele megyek és megfele-
lek rá!
Ez volt az egyetlen járható út. Ha megpróbálnak karddal kitörni, az biztos meghívó a sírba.

197