Page 221 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

TRÓNOK HARCA
- Nem túl kellemes, ha az öszvér eltöri a lábát idefent - magyarázta neki. Catelyn kénytelen volt
egyetérteni vele. Itt már jobban érezte a magasságot. A fák ritkásabban nőttek, a szél pedig erősebb
volt és olykor-olykor egy széllökés belekapott a ruhájába és az arcába seperte a haját. A lépcső né-
ha visszatért önmaga fölé és az asszony látta Kő erődjét maguk alatt és a Hold Kapuját jóval lej-
jebb. A vár fáklyái apró gyertyáknak látszottak idefentről.
Hó kisebb volt Kőnél. Egyetlen megerősített torony, egy gerendaépület és egy istálló alkotta
csupán egy kötőanyag nélkül emelt sziklafal rejtekében. Mégis úgy simult az Óriások Dárdájához,
hogy teljes hosszában uralta a kőlépcsőt az alacsonyabban fekvő erőd felett. A Sasfészek ellen in-
duló ellenségnek lépcsőfokról-lépcsőfokra kellene előreküzdenie magát Kő erődjétől a Hóból zápo-
rozó szikla- és nyílesőben. A parancsnok, egy ideges, himlőhelyes arcú fiatal lovag kenyérrel, sajt-
tal és tüze melegével kínálta őket, de Mya visszautasította.
- Tovább kell mennünk, úrnőm! - mondta. - Ha te is úgy akarod - tette hozzá. Catelyn bólintott.
Megint öszvért váltottak. Az asszonyé fehér volt, s Mya mosolygott, amikor megpillantotta.
- Fehérke remek állat, úrnőm. Biztos a lépte, még a jégen is, de légy vele óvatos! Ha nem tetszel
neki, rúgni fog.
A fehér öszvérnek azonban úgy látszik, tetszett Catelyn, mert - az isteneknek hála -, nem rugda-
lózott. Jéggel sem találkoztak, s az asszony ezért is hálás volt.
- Az anyám azt mondja, hogy sok száz évvel ezelőtt innét kezdődött a hó - mesélte Mya. - Ettől
a helytől felfelé mindig fehér volt minden és a jég sohasem olvadt el - vállat vont. - Nem emlék-
szem, hogy valaha is láttam volna havat ennyire lent, de lehet, hogy a régi időkben így volt.
Olyan fiatal, gondolta Catelyn. Megpróbálta felidézni, hogy ő maga volt-e valaha is ilyen. A
lány élete felét a nyárban töltötte, csak azt ismerte. Közeleg a tél, gyermekem, szerette volna mon-
dani neki. A szavak már a nyelve hegyén voltak, majdnem ki is mondta őket. Lehet, hogy végül
mégiscsak Stark válik belőle?
Hó felett a szél mintha életre kelt volna. Úgy üvöltött körülöttük, mint egy farkas a pusztában,
majd hirtelen elhallgatott, mintha hamis nyugalomba akarta volna ringatni őket. A csillagok fénye-
sebbnek tűntek idefentről és olyan közelinek, hogy az asszony szinte megérinthette volna őket, a
félhold pedig hatalmasan terpeszkedett a tiszta, fekete égbolton. Ahogy egyre feljebb kapaszkod-
tak, Catelyn felfedezte, hogy sokkal jobb felfelé nézni, mint lefelé. A lépcsők megrepedeztek és
összetörtek az évszázadok fagyától és melegétől, a számtalan öszvér patáitól és a meredélyektől
még a sötétben is a torkában dobogott a szíve. Amikor egy magas sziklatornyok közötti nyeregre
értek, Mya leszállt az öszvérről.
- Az lesz a legjobb, ha átvezetjük őket - mondta. - A szél egy kicsit ijesztő tud lenni itt, úrnőm.
Catelyn merev tagokkal bújt elő az árnyékok közül és megvizsgálta az előttük álló ösvényt. Az
út húsz láb hosszú volt és majdnem három láb széles, ám meredeken lejtett mindkét irányban. Hal-
lotta a szél üvöltését. Mya könnyedén kilépett, az öszvére pedig olyan nyugodtan követte, mintha
csak egy hídon kelnének át. Most az asszony következett. Alig tett azonban egy lépést, a rettegés
hatalmába kerítette. Valósággal érezte az űrt, a roppant fekete légtömeget, amely ott tátongott körü-
lötte. Remegve megtorpant. Megmozdulni is félt. A szél sikított körülötte, belekapaszkodott a kö-
penyébe és megpróbálta lerántani a feneketlen mélységbe. Catelyn óvatosan visszahúzta a lábát, de
az öszvér közvetlenül mögötte állt és nem tudott hátrébb lépni. Itt fogok meghalni, gondolta. Érez-
te, hogy jéghideg veríték csorog le a hátán.
- Lady Stark! - hallotta Mya kiáltását odaátról. A lány hangja mintha ezer mérföld távolságból
szállt volna felé. - Minden rendben?
Catelyn Stark lenyelte, ami még megmaradt a büszkeségéből.
- Én... én nem vagyok képes erre, gyermekem! - kiáltotta vissza.
- De igen - mondta a fattyú leány. - Tudom, hogy képes vagy rá, úrnőm. Nézd, milyen széles az
út!
- Nem akarok odanézni! - A világ forgott körülötte, a hegy, az égbolt, az öszvérek mind-mind
úgy kavarogtak, mint valami játékcsiga. Catelyn behunyta a szemét, hogy visszanyerje a lélekjelen-
létét.

224