Page 238 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

BRAN
- Emlékszem - Robb hangja halk és szomorú volt.
- Én nem fogtam semmit - folytatta Bran -, de Jon odaadta nekem a halát, amikor visszamentünk
Deresbe. Találkozunk még valaha Jonnal?
- Találkoztunk Benjen bácsival, amikor a király látogatóba jött - emlékeztette Robb. -Meglátod,
Jon is eljön majd egyszer.
A patak folyása nagyon gyors és erős volt. Robb leszállt a nyeregből és a gázlóhoz vezette a lo-
vát. A víz a legmélyebb részen a combja közepéig ért. A túloldalon egy fához kötötte a heréltet és
visszagázolt Branért és Táncosért. A víz tajtékzott a sziklák és gyökerek körül és Bran érezte az ar-
cán a permetet, miközben bátyja átvezette őket. Ez mosolyt csalt az arcára. Egy rövid időre megint
erősnek és teljesnek érezte magát. Felpillantott a fákra és álmodozni kezdett, hogy megmássza
őket, feljut egészen a csúcsukig, s az erdő ott fog terpeszkedni alatta.
Már a túloldalon voltak, amikor meghallották az üvöltést. A hosszú, nyújtott vonyítás úgy hatolt
át az erdőn, mint a hideg szél. Bran felemelte a fejét és figyelni kezdett.
- Nyár - szólalt meg. Alig mondta ki, újabb hang csatlakozott az előzőhöz.
- Elejtettek valamit - mondta Robb és felpattant a nyeregbe. - Az lesz a legjobb, ha megyek és
visszahozom őket. Várj itt, Theon és a többiek rövidesen itt lesznek.
- Veled akarok menni - kérlelte Bran.
- Egyedül hamarabb megtalálom őket - azzal Robb megsarkantyúzta a lovát és eltűnt a fák kö-
zött.
Ahogy elment, a fák mintha szorongatni kezdték volna Brant. A hó most már sűrűbben hullott.
Ahogy leért a talajra, elolvadt, de a sziklákat, a gyökereket és az ágakat körülötte vékony fehér le-
pel borította. Várakozás közben vette észre, milyen kényelmetlenül is ül. Nem érezte a kengyelben
haszontalanul lógó lábait, de a szíj a mellkasán szoros volt és felhorzsolta, az olvadó hó pedig átáz-
tatta a kesztyűjét és megdermesztette a kezét. Azon tűnődött, vajon mi tartja vissza Theont, Luwin
mestert, Josethet meg a többieket.
Amikor meghallotta a levelek zizegését, Bran megfordította Táncost. Arra számított, hogy a ba-
rátait pillantja meg, de a patak partjára kilépő rongyos emberek idegenek voltak.
- Jó napot nektek! - mondta nekik idegesen. Egy pillantást vetett rájuk, s rögtön tudta, hogy se
nem erdészek, se nem parasztok. Hirtelen eszébe jutott, milyen drága öltözéket visel. Sötétszürke,
ezüstgombos gyapjúkabátja új volt, bundás szélű köpönyegét pedig nagy ezüstcsat tartotta a vállán.
Csizmáját és kesztyűjét is bundás szegély vette körül.
- Egyedül, mi? - szólalt meg a legnagyobb közülük, egy kopasz, szél cserzette arcú férfi. -
Szegény fiú, eltévedt a farkaserdőben.
- Nem tévedtem el. - Brannek nem tetszett, ahogy az idegenek bámulják őt. Négyet számolt
meg, de amikor elfordította a fejét, még kettőt pillantott meg maga mögött. - A bátyám egy perccel
ezelőtt lovagolt el és az őrségem is nemsokára itt lesz.
- Az őrséged, mi? - szólalt meg egy másik. Vékony arcát szürke borosta borította. - És ugyan
mit őriznek, fiataluram? Csak nem egy ezüstcsatot látok ott a köpenyeden?
- Csinos - hallotta egy asszony hangját. A hang gazdája azonban egyáltalán nem úgy festett,
mint egy nő. Magas volt és aszott, az arca ugyanolyan kemény, mint a többieké, a haját pedig fa-
zékformájú sisak rejtette el. A kezében tartott lándzsa fekete tölgyfa nyele nyolc láb hosszú volt,
hegye rozsdás acél.
- Nézzük meg közelebbről! - mondta a nagydarab, kopasz férfi.
Bran nyugtalanul figyelte. A férfi ruhája koszos volt, majdnem darabokra hullott, néhány helyen
barna, máshol kék, megint másutt sötétzöld foltok éktelenítették, mindenütt szürkére kopott már, de
valaha fekete lehetett. A szürkeborostás ember is fekete rongyokat viselt, vette észre döbbenten.
Brannek hirtelen eszébe jutott az esküszegő, akit az apja lefejezett azon a napon, amikor rábukkan-
tak a farkaskölykökre. Az az ember is feketében volt és az apja azt mondta, megszökött az Éjjeli
Őrségből. Az ilyennél nincs veszélyesebb, hallotta Lord Eddardot. A dezertőrök tudják, hogy az
életük fabatkát sem ér, ha elfogják őket, ezért semmilyen bűntettől nem riadnak vissza, még a leg-
borzalmasabbaktól sem.

241