Page 287 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

TRÓNOK HARCA
rekeket.
Robert képes a kegyelemre. Nem Ser Barristan volt az egyetlen, akinek megkegyelmezett.
Pycelle nagymestert, Varyst, a Pókot és Lord Balon Greyjoyt egykor mind az ellenségei közé sorol-
ta, később mégis mindegyiküket barátsággal fogadta, hűségesküjükért cserébe megtarthatták címei-
ket és tisztségeiket. Amíg egy férfi bátor és őszinte, Robert a nemes ellenfélnek kijáró tisztelettel és
becsülettel bánik vele.
De ez valami más volt: méreg a sötétben, lélekbe mártott kés. Ezt sohasem tudja megbocsátani,
ahogy Rhaegarnak sem bocsátott meg. Mindegyiket meg fogja ölni, döbbent rá Ned.
Mégis tudta, hogy nem hallgathat. Kötelességei voltak Roberttel szemben, a királysággal szem-
ben, Jon Arryn árnyával szemben... és Brannel szemben, aki minden bizonnyal az igazság egy részé-
be botlott bele. Mi másért próbálták volna megölni?
Később a délután folyamán behívatta Tomardot, a pocakos, pirospozsgás őrt, akit a gyerekei Kö-
vér Tomnak hívtak. Most, hogy Jory meghalt, Alyn pedig elment, Tom parancsolt házi testőrség-
ének. A gondolat enyhe nyugtalansággal töltötte el Nedet. Tomard szilárd ember volt, barátságos,
hűséges, fáradhatatlan, a maga módján még tehetséges is, de már közel járt az ötvenhez és már fiatal
korában sem volt határozottnak nevezhető. Talán nem kellett volna ilyen meggondolatlanul elkülde-
nie őrsége felét, köztük legjobb kardforgatóit.
- A segítségedre van szükségem - mondta neki Ned, amikor Tomard megjelent. A férfi, mint
mindig, amikor ura elé kellett járulnia, kissé nyugtalannak látszott. - Vigyél az istenerdőbe!
- Bölcs dolog ez, Lord Eddard? A rossz lábaddal?
- Talán nem. Viszont szükséges.
Tomard behívta Varlyt. Ned átölelte a két férfi vállát és sikerült lebotorkálnia a torony meredek
lépcsőjén, majd átsántikálnia a hídon.
- Azt akarom, hogy duplázzátok meg az őrséget - mondta Kövér Tomnak. - Senki sem léphet be a
Segítő Tornyába, vagy távozhat onnét az engedélyem nélkül.
Tom pislogott.
- Uram, így, hogy Alyn meg a többiek elmentek, már amúgy is nagyon nehéz...
- Csak rövid időről van szó. Hosszabbítsd meg az őrszolgálatot!
- Ahogy óhajtod, uram - felelte Tom. - Megkérdezhetem, miért...
- Jobb, ha nem teszed - válaszolt Ned nyersen.
Az istenerdő üres volt, mint általában, itt a déli istenségek fellegvárában. Ned lába iszonyatosan
fájt, ahogy leeresztették a fűre a szívfa mellett.
- Köszönöm - előhúzott egy saját címerével lepecsételt levelet a zsebéből. - Legyetek szívesek és
azonnal továbbítsátok ezt!
Tomard rápillantott a névre, amit Ned felírt a papírra és idegesen megnedvesítette a szája szélét.
- Uram...
- Tedd, amit mondtam, Tom! - szakította félbe Ned.
Hogy meddig várt az istenerdő csendjében, nem tudta volna megmondani. Békés volt itt. A vas-
tag falak kizárták a kastély zaját, s ő hallotta a madarak énekét, a tücskök ciripelését és az enyhe
szélben zizegő levelek neszét. A szívfa egy tölgy volt, barna és arctalan, Ned mégis érezte istenei je-
lenlétét. Mintha a lába sem fájt volna annyira.
Napnyugtakor jött el hozzá, amikor az ég vörösödni kezdett a falak és tornyok felett. Egyedül ér-
kezett, ahogy kérte. Egyszerűen öltözött fel, bőrcsizmát és zöld vadászruhát viselt. Amikor hátrahaj-
totta barna köpönyege csuklyáját, a férfi megpillantotta a zúzódást, ahol a király megütötte. A mér-
ges lila sárgává halványult, a daganat pedig lelohadt, de még így sem lehetett összetéveszteni semmi
mással.
- Miért itt? - kérdezte Cersei Lannister, amikor megállt fölötte.
- Hogy az istenek is lássák.
Leült mellé a fűbe. Minden mozdulata könnyed és méltóságteljes volt. Göndör szőke haját meg-
meglibbentette a szél, szeme pedig zöld volt, mint a nyári levelek. Hosszú idő telt el, amióta Ned
Stark utoljára látta a szépségét, de annál élesebben látta most.

290