Page 337 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

TRÓNOK HARCA
hogy ott van-e a neve előtt, hogy ser. Ahogy ezt már vagy százszor elmondtam neked.
- Mégis - akadékoskodott Bran -, hány lovag?
Luwin mester sóhajtott.
- Három, talán négyszáz... a háromezer páncélos lándzsásból, akik nem lovagok.
- Lord Karstark az utolsó - tűnődött Bran. - Robb ma este látja vendégül.
- Minden bizonnyal.
- Mennyi idő, míg... míg elindulnak?
- Vagy rövidesen kivonulnak, vagy soha - válaszolt Luwin mester. - A téli szállások roskadásig
megteltek és ez a hadsereg felzabálja az egész vidéket, ha még sokáig itt táborozik. Mások a királyi
úton várakoznak, hogy csatlakozzanak hozzájuk: lovagok a sírdombok vidékéről, cölöplakók, Lord
Manderly és Lord Flint. A csata elkezdődött a folyóvidéken és a bátyádnak sok-sok mérföldet kell
megtennie.
- Tudom - Bran éppen olyan nyomorultul érezte magát, mint ahogy az a hangjából érződött.
Visszaadta a bronzcsövet a mesternek és észrevette, Luwin haja milyen ritkás a feje tetején. Látta a
kivillanó rózsaszín fejbőrt. Furcsa érzés volt így felülről nézni az öreget, miután egész életében
mindig felfelé bámult rá, de ha Hodor vállán ül az ember, mindenkit felülről néz. - Már nem akarok
nézelődni, Hodor, vigyél vissza a toronyba!
- Hodor - mondta Hodor.
Luwin mester a ruhaujjába dugta a csövet.
- Bran, nemes bátyádnak most nem lesz ideje, hogy foglalkozzon veled. Találkoznia kell Lord
Karstarkkal és a fiaival, hogy üdvözölje őket.
- Nem fogom zavarni Robbot. El akarok menni az istenerdőbe - Hodor vállára tette a kezét. -
Hodor!
A torony belső falában vésett kapaszkodók sorából álló létra húzódott. Hodor dallamtalanul
dünnyögött, míg fokról-fokra araszolt lefelé, miközben Bran ide-oda himbálózott a hátán a fonott
vesszőkosárban, amit Luwin mester tervezett a számára. Luwin az asszonyoktól kölcsönözte az öt-
letet, akik kosarakban cipelik a hátukon a tűzifát. Ezután már egyszerű volt lyukakat vágni a lábak-
nak és rászerelni még néhány szíjat, hogy egyenletesebben ossza el Bran súlyát. Nem volt olyan jó,
mint Táncoson lovagolni, de voltak helyek, ahová Táncos nem tudott eljutni és így Bran sem szé-
gyellte magát annyira, mint amikor Hodor a karjában vitte, mint valami csecsemőt. Úgy tűnt,
Hodor is élvezi, bár nála ezt mindig nehéz volt eldönteni. Az egyetlen furfangos dolog az ajtó volt.
Hodor néha megfeledkezett róla, hogy Bran a hátán van, s ilyenkor fájdalmas volt átmenni egy aj-
tón.
Vagy két héten át olyan jövés-menés volt a várban, hogy Robb mindkét csapórácsot felhúzatta,
s a hidakat leengedve tartotta közöttük, még az éjszaka sötétjében is. Páncélos lándzsások egy
hosszú oszlopa haladt át éppen a falak közti hídon, amikor Bran kibukkant a toronyból. Karstark
katonák voltak, urukat követték a kastélyba. Fekete vassisakot viseltek, fekete gyapjúköpönyegüket
pedig felhőkön áttörő, fehér napok borították. Hodor eltrappolt mellettük, mosolygott magában, a
csizmái pedig tompán dobbantak a fahídon. A lovasok kíváncsi pillantásokat vetettek rájuk elhalad-
tukban és Bran halotta, hogy valaki felröhög. Elengedte a füle mellett.
- Az emberek meg fognak bámulni - figyelmeztette Luwin mester, amikor először erősítették fel
a fonott kosarat Hodor vállára. - Bámulni és beszélni fognak, néhányan pedig kigúnyolnak majd!
Hadd gúnyolódjanak, gondolta Bran. Az ágyában senki sem gúnyolódott rajta, de hát nem élheti
le az életét a hálótermében!
Ahogy áthaladtak a kapuház csapórácsa alatt, Bran a szájába dugta két ujját és füttyentett egyet.
Nyár máris loholt át az udvaron. A Karstark lándzsásoknak hirtelen meggyűlt a bajuk a lovukkal.
Igyekezték megőrizni felettük az uralmat, miközben az állatok forgó szemekkel, rémülten nyerítet-
tek. Az egyik csődör felágaskodott és ordítani kezdett. Lovasa átkozódott és kétségbeesetten pró-
bált a nyeregben maradni. A rémfarkasok szaga pánikba ejtette a lovakat, ha nem voltak hozzá-
szokva, de hamar megnyugszanak majd, ha Nyár elment.
- Az istenerdő - emlékeztette Bran Hodort.

340