Page 383 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

JON

- Jól vagy, Havas? - kérdezte Lord Mormont sötéten.
- Jól! - rikácsolta a holló. - Jól!
- Igen, uram - hazudta Jon... hangosan, mintha attól igazzá válna. - És te, uram?
Mormont összevonta a szemöldökét.
- Egy halott ember megpróbált megölni. Hogyan lehetnék jól? - megvakarta az állát. Bozontos,
szürke szakálla megpörkölődött a tűzben és leborotválta. Új pofaszakállának halvány borostájától
öregnek, aljasnak és zsémbesnek látszott. - Nem nézel ki jól. Hogy van a kezed?
- Gyógyul - Jon behajlította bekötözött ujjait, hogy megmutassa neki. Jobban megégette magát,
mint hitte volna, amikor elhajította a lángoló függönyöket és jobb karját a könyökéig selyemkötés
borította. Akkor nem érzett semmit, az iszonyú fájdalom csak később jelentkezett. Felrepedezett,
vörös bőréből genny szivárgott és rettenetes vérhólyagok nőttek az ujjain, akkorák, mint egy csó-
tány. - A mester azt mondja, a hegek megmaradnak, de azt leszámítva ugyanolyan jó lesz a kezem,
mint azelőtt.
- Egy sebhelyes kéz semmiség. A Falon legtöbbször úgyis kesztyűt viselsz.
- Ahogy mondod, uram. - Nem a hegek zavarták Jont, hanem a dolog többi része. Aemon mester
máktejet adott neki, de a fájdalom még így is szinte elviselhetetlen volt. Eleinte úgy érezte, mintha
a keze még mindig éjjel-nappal lángolna. Csak akkor könnyebbült meg kissé, ha hóval és jégresze-
lékkel teli tálba dugta. Jon hálát adott az isteneknek, hogy egyedül Szellem látta, amint éjszakán-
ként a fájdalomtól nyüszítve vergődik az ágyán. Amikor pedig végre tényleg elaludt, álmodott, ami
még rosszabb volt. Álmában a hullának, akivel viaskodott, kék szeme volt és fekete keze, az arca
helyén pedig az apja arcát látta, de ezt nem merte elmondani Mormontnak.
- Dywen és Hake tegnap éjjel visszajöttek - mondta a Vén Medve. - Nem akadtak a nagybátyád
nyomára, és a többiek sem.
- Tudom. - Jon levonszolta magát a közös helyiségbe, hogy a barátaival vacsorázzon és az em-
berek semmi másról nem beszéltek egymással, csak a felderítők sikertelenségéről.
- Tudod - morogta Mormont. - Hogy lehet az, hogy itt mindenki tud mindenről? - Nem várt vá-
laszt. - Úgy tűnik, csak kettő volt ezekből a... ezekből a teremtményekből, bármik is voltak, nem
fogom embernek nevezni őket. Az isteneknek legyen hála érte. Még néhány és... nos, erre még
gondolni sem szabad. Lesznek azonban még többen is. Érzem ezekben a vén csontjaimban és
Aemon mester egyetért velem. A hideg szelek erősödnek. A nyár a végéhez közeledik, és olyan tél
jön utána, amilyet ez a világ még nem látott.
Közeleg a tél. A Starkok jelmondata még sohasem hangzott ilyen komoran és baljóslatúan Jon
számára, mint most.
- Uram - kérdezte habozva -, azt mondják, érkezett egy madár tegnap éjjel...
- Érkezett. Na és?
- Reméltem, hogy hírt hozott az apámról.
- Apámról! - gúnyolódott az öreg holló és fel-le mozgatta a fejét, miközben Mormont vállán jár-
kált. - Apámról!
A parancsnok odanyúlt, hogy befogja a csőrét, de a madár felugrott a fejére, megrázta a szárnya-
it, átrepült a szobán és letelepedett az egyik ablak fölött.
- Bánat és zaj - dörmögött Mormont. - A hollók csak erre jók, semmi másra. Miért vettem ma-
gamhoz ezt a dögvészes madarat... ha Lord Eddardról érkezett volna hír, nem gondolod, hogy érted
küldök? Fattyú vagy nem, mégiscsak a vére vagy. Az üzenet Ser Barristan Selmyvel volt kapcsola-
tos. Úgy látszik, elmozdították a Királyi Testőrségből. Annak a fekete kutya Clegane-nak adták át a
helyét, Selmyt pedig most árulás miatt keresik. A bolondok valami őröket küldtek, hogy fogják el,
de ő kettőt megölt közülük és elmenekült - Mormont horkantott, és ezzel egyértelművé tette, mi a
véleménye azokról, akik aranyköpönyegeseket küldenek egy olyan híres lovag ellen, mint
Barristan, a Bátor. - Fehér árnyak járkálnak az erdőkben, nyugtalan halottak lopakodnak a terme-

386