Page 385 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

TRÓNOK HARCA
Az élek halványan tündököltek, amikor megcsókolták a fényt.
- A fiad...
- A fiam szégyent hozott a Mormont házra, de legalább annyi jó modor volt benne, hogy itt
hagyja a kardot, amikor elmenekült. A húgom visszajuttatta hozzám, de a puszta látványa is Jorah
gyalázatát juttatta eszembe, tehát eltettem és nem gondoltam rá többé, míg meg nem találtuk a há-
lótermem hamuja között. Az eredeti kardgomb medvefejet mintázott és ezüstből készült, de annyira
megkopott, hogy a vonásai teljesen felismerhetetlenné váltak. Neked megfelelőbbnek találtam egy
fehér farkast. Az egyik építőnk igen jó faragó.
Amikor Jon annyi idős volt, mint Bran, arról álmodozott, mint a kisfiúk általában, hogy nagy
tetteket visz véghez. Hőstettének részletei álomról álomra változtak, de igen gyakran azt képzelte
el, hogy megmenti az apját. Azután Lord Eddard kijelenti, hogy Jon bebizonyította: igazi Stark és a
kezébe adja Jeget. Már akkor is tudta, hogy ez csak gyermekes bolondság, hiszen egyetlen fattyú
sem remélheti soha, hogy apja kardját forgathatja. Még az emléktől is elszégyellte magát. Miféle
ember az, aki ellopja a fivére születési jogát? Nekem nincs jogom ehhez, gondolta, semmivel sincs
több jogom hozzá, mint Jéghez. Megégett ujjai összerándultak és mélyen a bőre alatt lüktető fáj-
dalmat érzett.
- Megtisztelsz, uram, de...
- Kímélj meg a kifogásaidtól, fiú! - szakította félbe Lord Mormont. - Ha nem vagy te meg az a
szörnyeteged, most nem ülnék itt. Bátran harcoltál... és ami még fontosabb, gyorsan járt az eszed.
Tűz! Igen, a fene vigye el! Tudnunk kellett volna. Emlékeznünk kellett volna. Már korábban is el-
jött a Hosszú Éjszaka. Óh, nyolcezer év hosszú idő, az biztos... de hát ha az Éjjeli Őrség nem em-
lékszik, akkor ki fog?
- Ki fog! - szólalt meg a nagyszájú madár. - Ki fog!
Az istenek valóban meghallgatták Jon imáját akkor éjjel. A tűz belekapott a halott ember ruhá-
jába és felfalta, mintha a húsa gyertyaviaszból, a csontjai pedig régi, száraz fából lettek volna.
Jonnak csak be kellett hunynia a szemét és rögtön maga előtt látta a lényt, amint ott tántorog a to-
ronyszobában, beleütközik a bútorokba és csapkodja a tüzet. Leginkább az arca kísértette: tűz fogta
körül, a haja lángolt, mint a szalma, az élettelen hús pedig elolvadt és lemállott a koponyájáról, fel-
csillantva alatta a koponyacsontot.
Bármilyen démoni erő mozgatta is Othort, az elszállt belőle a tűz hatására. Az eltorzult marad-
vány, amit a hamuban találtak, nem volt több egy kevés megpörkölt húsnál és néhány elszenesedett
csontdarabnál. Rémálmaiban azonban újra szembe kellett néznie vele... és a lángoló holttest akkor
Lord Eddard arcvonásait viselte. Az apja bőre fakadt ki és feketedett meg, az apja szemei folytak le
az arcán, mint kocsonyás könnyek. Jon nem értette, miért van ez, vagy mit jelenthet, de jobban
megijedt, mint el tudta volna mondani.
- Egy kard kevés fizetség egy életért - szögezte le Mormont. - Vedd el, nem akarok többet hal-
lani róla, megértetted?
- Igen, uram. - A puha bőr engedett Jon ujjai nyomásának, mintha a kard máris a markához iga-
zítaná magát. Tudta, hogy megtisztelve kellene éreznie magát és így is volt, de mégis...
Ő nem az apám. A gondolat akaratlanul is megfogalmazódott Jon fejében. Lord Eddard Stark az
apám. Nem fogom elfelejteni őt, bármennyi kardot is adjanak nekem. Mégsem tudta elmondani
Mormontnak, hogy ő egy másik férfi kardjára vágyott...
- Udvariaskodást sem akarok - közölte Mormont -, úgyhogy nem kell köszönetet mondanod.
Tettekkel becsüld meg a pengét, ne szavakkal!
Jon bólintott.
- Van neve, uram?
- Valaha volt. Hosszúkaromnak nevezték.
- Karom! - rikoltotta a holló. - Karom!
- A Hosszúkarom találó név - Jon próbaképpen suhintott egyet. Balkézzel esetlen és szokatlan
volt, a penge azonban még így is szinte repült a levegőben, mintha saját akarata lett volna. - A far-
kasoknak is van karmuk, akárcsak a medvéknek.

388