Page 388 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

JON
- Valamikor apám kardjának örököse voltam - szólalt meg gyászosan. - Átokszívé. Lord
Randyll néhányszor megengedte, hogy megfogjam, de én mindig megijedtem tőle. Valyriai acél
volt, gyönyörű, olyan éles, hogy állandóan attól rettegtem, megsebesítem vele valamelyik húgomat.
Most már Dickoné. - A köpönyegébe törölte izzadt tenyerét. - Én... őőő... Aemon mester beszélni
szeretne veled.
Nem volt még itt az ideje, hogy kicserélje a kötését. Jon gyanakodva összevonta a szemöldökét.
- Miért? - tudakolta. Sam elkeseredettnek látszott. Ez elegendő válasz volt. - Elmondtad neki,
ugye? - kérdezte Jon dühösen. - Elmondtad neki, hogy elmondtad nekem!
- Én... ő... Jon, nem akartam... megkérdezte... úgy értem... azt hiszem, tudta, olyan dolgokat lát,
amit senki más...
- De hát vak! - emlékeztette Jon felháborodottan. - Egyedül is odatalálok.
Azzal faképnél hagyta a tátott szájú és reszkető Samet.
A varjúházban találta meg Aemon mestert, amint éppen a hollókat etette. Clydas is vele volt.
Egy apróra vágott hússal teli vödröt cipelt, ahogy kalitkáról kalitkára lépdeltek.
- Sam mondta, hogy beszélni akarsz velem.
A mester bólintott.
- Valóban így van. Clydas, add oda a vödröt Jonnak! Talán lesz olyan kedves és segít nekem. -
A púpos, rózsaszín szemű testvér odanyújtotta a vödröt Jonnak és lemászott a létrán. - Dobd a húst
a kalitkákba! - utasította Aemon. - A madarak majd gondoskodnak a többiről.
Jon átvette a vödröt a jobb kezébe, baljával pedig benyúlt a véres cafatok közé. A hollók hango-
san rikoltozni kezdtek, nekirepültek a rácsoknak és vadul csapkodtak éjfekete szárnyaikkal. A hús
akkora darabkákra volt felvágva, mint egy ujjperc. Felmarkolt egy adagot és a nyers, vörös mor-
zsákat beszórta a kalitkába, mire a rikácsolás és civakodás még elszántabb lett. Tollak repkedtek,
ahogy két nagyobb madár összekapott valami jobb húsdarab felett. Jon gyorsan felkapott még egy
marékkal és az első után szórta.
- Lord Mormont hollója a gyümölcsöt és a kukoricát szereti.
- Az egy ritka madár - mondta a mester. - A legtöbb holló megeszi a magokat, de jobban szere-
tik a húst. Erősebbek lesznek tőle, és attól tartok, a vér ízét is élvezik. E tekintetben az emberekre
hasonlítanak... és az emberekhez hasonlóan a hollók sem egyformák.
Jon nem tudott mit mondani erre. Hajigálta a húst és közben azon tűnődött, miért hívatták ide.
Az öreg bizonyára közli majd vele a maga idejében. Aemon mester nem olyan ember volt, akit siet-
tetni lehetett.
- A galambokat és a vadgalambokat is meg lehet tanítani az üzenetek továbbítására - folytatta a
mester -, a holló azonban erősebb, nagyobb, bátrabb, sokkal okosabb és jobban védekezik a héják
ellen... a hollók viszont feketék és halottak húsát eszik, így néhány istenfélő ember iszonyodik tő-
lük. Áldott Baelor megpróbálta az összes hollót galambbal helyettesíteni, tudtad ezt? - A mester
Jon felé fordította fehér szemeit és elmosolyodott. - Az Éjjeli Őrség jobban szereti a hollókat.
Jon keze a vödörben matatott, csuklóig véresen.
- Dywen azt mondja, a vadak varjaknak neveznek bennünket - szólalt meg bizonytalanul.
- A varjú a holló szegény rokona. Mindkettő feketébe öltözött koldus, mindkettőt gyűlölik és
félreértik.
Jon szerette volna érteni, miről beszélgetnek és miért. Mit érdeklik őt a hollók és galambok? Ha
a vénembernek valami mondanivalója van a számára, miért nem mondja ki?
- Jon, elgondolkodtál már valaha azon, hogy az Éjjeli Őrség tagjai miért nem nősülnek meg és
miért nem nemzenek gyermekeket? - kérdezte Aemon mester.
Jon vállat vont.
- Nem. - Újabb adag húst szórt be. Bal keze ujjai síkosak voltak a vértől, jobbja pedig sajgott a
vödör súlyától.
- Hogy ne szeressenek - felelte az öreg -, mert a szeretet a becsület mételye, a kötelességtudat
halála.
A fiú ezt nem találta helyénvalónak, de nem szólt semmit. A mester száz éves volt és az Éjjeli

391