Page 384 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

JON
inkben és egy kisfiú ül a Vastrónon. - A hangjában undor csendült.
A holló fülsértően felvihogott.
- Fiú, fiú, fiú, fiú!
Jon emlékezett rá, hogy Ser Barristan a Vén Medve legnagyobb reménye. Ha ő elbukott, milyen
esély maradt, hogy Mormont levelére odafigyelnek? A keze ökölbe szorult. Égett ujjaiba fájdalom
nyilallt.
- A húgaim?...
- Az üzenet nem említette Lord Eddardot, vagy a lányait - ingerülten vállat vont. - Talán meg
sem kapták a levelemet. Aemon két példányban is elküldte, a legjobb madaraival, de hát ki tudhat-
ja? Valószínűbb, hogy Pycelle nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon rá. Nem ez lenne az első
alkalom, nem is az utolsó. Attól tartok, a semminél is kevesebbet számítunk Királyvárban. Csak
annyit mondanak el nekünk, amennyit jónak látnak, az pedig igencsak kevés.
Te is annyit mondasz el nekem, amennyit jónak látsz, és az még kevesebb, gondolta Jon bosszú-
san. A fivére, Robb összehívta a lobogókat és délre lovagolt, hogy háborúzzon, neki azonban senki
nem szólt egy szót sem erről... kivéve Samwell Tarlyt, aki felolvasta a levelet Aemon mesternek és
aznap éjjel titokban elmesélte a tartalmát Jonnak, s közben végig azt hajtogatta, hogy nem lenne
szabad ezt tennie. Nyilván úgy gondolják, hogy a fivére háborúja nem tartozik rá, pedig jobban
foglalkoztatta, mint azt szavakba tudta volna önteni. Robb háborúba vonul, ő pedig nem. Bármeny-
nyiszer ismételte is el magának Jon, hogy az ő helye már itt van a Falon, új testvérei mellett, még
mindig gyávának érezte magát.
- Kukorica - kiabálta a holló. - Kukorica, kukorica!
- Óh, maradj már csendben! - szólt rá a Vén Medve. - Havas, mit mondott Aemon mester,
mennyi idő múlva tudod megint használni a kezed?
- Nemsokára - felelte Jon.
- Jól van - Lord Mormont egy nagy kardot tett kettőjük közé az asztalra fekete, ezüstös fémhü-
velyben. - Tessék. Akkor nemsokára készen állsz erre is.
A holló felröppent és leszállt az asztalra. Bicegve megindult a kard felé kíváncsian előrehajtott
fejjel. Jon habozott. Fogalma sem volt róla, mit jelent mindez.
- Uram?
- A tűz leolvasztotta az ezüstöt a kardgombról és megégette a kézvédőt meg a markolatot. Hát,
száraz bőr és régi fa, mit vártál? A penge, nos... Százszor olyan forró tűz kellene, hogy kárt tegyen
a pengében - Mormont átlökte a hüvelyt a durva tölgyfadeszkán. - A többit újrakészíttettem. Vedd
el.
- Vedd el! - visszhangozta a holló tollászkodva. - Vedd el, vedd el!
Jon félénken a kezébe vette a kardot. A bal kezébe, mert bekötözött jobbja még mindig túl sebes
és ügyetlen volt. Óvatosan kihúzta a hüvelyéből és egy vonalba emelte a szemével.
A kardgomb nagydarab halvány színű kő volt, amelyet ólommal egészítettek ki, hogy egyen-
súlyban tartsa a hosszú pengét. Egy vicsorgó farkas alakjára faragták gránátkő darabokkal a szeme
helyén. A markolat szűz bőr volt, puha és fekete, még nem szennyezte sem verejték, sem vér. A
penge maga jó fél lábbal hosszabb volt, mint amilyenhez Jon hozzászokott és úgy hegyezték ki,
hogy döfni is lehessen vele, ne csak suhintani. A pengébe három mély vércsatornát véstek. Míg Jég
igazi kétkezes pallos volt, ezt a kardot „másfélkezesnek", néha „fattyúkardnak" nevezték. A
farkaskard mégis könnyebbnek tűnt, mint azok a pengék, amelyeket korábban használt. Amikor
Jon oldalra fordította, láthatóvá váltak a hullámok, ahol az acélt újra meg újra visszahajtották saját
magára.
- Ez valyriai acél, uram! - szólalt meg csodálkozva. Az apja gyakran megengedte neki, hogy
forgassa Jeget, így felismerte a külsejéről, a tapintásáról.
- Az - bólintott a Vén Medve. - Az apám kardja volt, azelőtt pedig az ő apjáé. A Mormontok öt-
száz éven át viselték. A saját időmben magam is használtam, majd továbbadtam a fiamnak, amikor
feketét öltöttem.
A fia kardját adja nekem. Jon alig bírta elhinni. A fegyver csodálatosan ki volt egyensúlyozva.

387