Page 397 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

TYRION

Hosszú, durván ácsolt kecskelábú fenyőfaasztalt állítottak fel a királyi út fölé magasodó dom-
bon egy szilfa alatt és aranyterítővel takarták le. Lord Tywin itt, a pavilonja mellett fogyasztotta el
vacsoráját legelőkelőbb lovagjaival és zászlóhordozó uraival. Hatalmas vörös és arany lobogója
büszkén lobogott a fejük felett egy magas póznán.
Tyrion késve érkezett. A lába fájt a lovaglástól és igencsak savanyú képet vágott. Tökéletesen
tudatában volt annak, milyen szórakoztató látványt nyújthat, ahogy felfelé totyog a domboldalban
az apjához. Az aznapi menet hosszú és kimerítő volt. Úgy döntött, ma este tisztességesen lerésze-
gedik. A nap lemenőben járt, a levegőben nyüzsögtek a repkedő szentjánosbogarak.
A szakácsok éppen a húsos fogást szolgálták fel: öt ropogósra sült bőrű szopós malac, mind-
egyikük szájában más-más gyümölcs. Az illattól összefutott a szájában a nyál.
- Bocsássatok meg - kezdte, miközben elfoglalta a helyét a padon a nagybátyja mellett.
- Talán jobban tenném, ha a halottaink eltemetését bíznám rád, Tyrion - mondta Lord Tywin. -
Ha a csatába is olyan későn érkezel, mint az asztalhoz, a harc véget ér, mire odaérsz.
- Óh, egy-két parasztot biztosan meg tudsz menteni nekem, Apám - felelte Tyrion. - Nem kell
túl sok, nem szeretnék mohónak tűnni.
Megtöltötte a boroskupáját és figyelte, ahogy az egyik felszolgáló lehasít egy szeletet a malac-
ból. A ropogós bőr recsegett a kés alatt, a húsból pedig meleg szaft csorgott ki. Ez volt a leggyö-
nyörűbb látvány, amiben Tyrionnak hosszú idő óta része volt.
- Ser Addam felderítői jelentették, hogy a Starkok serege dél felé indult az Ikrektől - közölte az
apja, miközben a fatálját malacszeletekkel rakták meg. - Lord Frey katonái is csatlakoztak hozzá-
juk. Valószínűleg egynapi lovaglásra sincsenek tőlünk északra.
- Kérlek, Apa - szólalt meg Tyrion. - Éppen enni készülök.
- Talán nyugtalanít a gondolat, hogy szembe kell szállnod a Stark kölyökkel? Jaime bátyád alig
várná, hogy összecsapjanak.
- Én szívesebben csapnék össze ezzel a malaccal. Robb Stark közel sem ilyen lágy és sohasem
volt ilyen jó illata.
Lord Lefford, a savanyú képű madár, aki a raktárakért és a készletekért felelt, előrehajolt.
- Remélem, a vadembereid nem osztoznak a vonakodásodban, mert ha igen, akkor csak elpo-
csékoltuk a jó acélt rájuk.
- A vadembereim remekül fogják hasznosítani az acélodat, uram - felelte Tyrion. Amikor közöl-
te Lefforddal, hogy fegyverekre és páncélra van szüksége ahhoz, hogy felszerelhesse a háromszáz
embert, akiket Ulf hozott le a hegyekből, az úgy megdöbbent, mintha arra kérte volna, hogy adja át
nekik szűz lányait egy kis szórakozásra.
Lord Lefford rosszalló pillantást vetett rá.
- Láttam ma azt a nagydarab szőröset, azt, amelyik ragaszkodott hozzá, hogy kettő legyen neki a
nehéz, kettős acél pengéjű, fekete csatabárdokból.
- Shagga mindkét kezével szívesen öl - jegyezte meg Tyrion, miközben egy tálon gőzölgő ma-
lachúst tettek elé.
- Még mindig ott van a hátára szíjazva a fabaltája.
- Shagga azon a véleményen van, hogy három fejsze még kettőnél is jobb - Tyrion hüvelyk- és
mutatóujjával belenyúlt a sótartóba és jó adag sót szórt a húsára.
Ser Kevan is előrehajolt.
- Az a gondoltunk támadt, hogy téged, meg a vadembereidet teszünk az első sorba, ha elkezdő-
dik a csata.
Ser Kevannak ritkán „támadt olyan gondolata", ami Lord Tywinnak nem jutott már előbb eszé-
be. Tyrion éppen felnyársalt egy húsdarabot a tőre hegyére és a szájához emelte. Most leengedte.
- Az első sorba? - ismételte kétkedőn. Vajon nemes atyjában új tisztelet ébredt Tyrion képessé-
gei iránt, vagy elhatározta, hogy végre megszabadul kellemetlen ivadékától? Tyrionnak az volt a

400