Page 442 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

DAENERYS

Szárnyak vetettek árnyékot lázas álmára.
„Nem akarod felébreszteni a sárkányt, ugye?"
Hosszú folyosón lépdelt, magas kőboltívek alatt. Nem bírt hátranézni, nem nézhetett hátra. Egy
ajtó volt előtte, aprónak tűnt a távolban, de még ilyen messziről is látta, hogy vörösre van festve.
Meggyorsította a lépteit. Meztelen talpa véres lábnyomokat hagyott a kőpadlón.
„Nem akarod felébreszteni a sárkányt, ugye?"
Napfényt látott a dothraki tengeren, az eleven puszta felett föld és halál illata lebegett. A fűren-
geteget szél korbácsolta és úgy hullámzott, akár a tenger. Drogo erős karjaiban tartotta, a keze pe-
dig simogatta ott alul, kitárta őt és előcsalta azt az édes nedvességet, ami csak az övé volt. Csilla-
gok mosolyogtak le rájuk, csillagok a napfényes égen.
- Otthon - suttogta, ahogy a férfi beléhatolt és megtöltötte a magjával, de a csillagok hirtelen el-
tűntek, a kék égbolton átsuhantak a hatalmas szárnyak és a világ lángolni kezdett.
„Nem akarod felébreszteni a sárkányt, ugye?"
Ser Jorah arca elkínzott volt és bánatos.
- Rhaegar volt az utolsó sárkány - mondta neki. Áttetsző kezeit melegítette egy lángoló tűzhely
fölött, ahol kőtojások izzottak, mint hatalmas széndarabok. Az egyik pillanatban ott volt, a követ-
kezőben már elhalványult, a húsa színtelenné vált, anyagiatlanná, mint a szél. - Az utolsó sárkány -
suttogta. A hangja vékony volt, mint a selyem, és elenyészett. A lány érezte a sötétséget maga mö-
gött, a vörös ajtó pedig távolabbinak tűnt, mint valaha.
„Nem akarod felébreszteni a sárkányt, ugye?"
Viserys állt előtte és üvöltött.
- A sárkány nem könyörög, te ringyó! Nem parancsolhatsz a sárkánynak! Én vagyok a sárkány
és meg fognak koronázni! - Az olvadt arany úgy csorgott le az arcán, mint a viasz és mély csator-
nákat vájt a húsába. - Én vagyok a sárkány és meg fognak koronázni! - visította, az ujjai kicsaptak,
mint a kígyók, belemartak a mellbimbójába, szúrták, csavarták még akkor is, amikor a szemei ki-
durrantak és kocsonyás masszaként végigfolytak megégett és megfeketedett arcán.
„Nem akarod felébreszteni a sárkányt..."
A vörös ajtó még nagyon mesze volt tőle, hátulról pedig érezte, amint a jeges lehelet a nyakába
csap. Ha eléri, meghal, de az több lesz egy egyszerű halálnál: örök időkre egyedül fog üvölteni a
sötétségben. Rohanni kezdett.
„Nem akarod felébreszteni a sárkányt..."
Érezte magában a melegséget, a rettenetes, égető forróságot a méhében. A fia magas volt és
büszke, Drogo réz bőrét és az ő ezüstös haját örökölte, ibolyaszín szeme pedig mandulavágású volt.
Rámosolygott és felemelte a kezét, hogy feléje nyújtsa, amikor azonban kinyitotta a száját, tűz lö-
vellt ki rajta. A lány látta az égő szívet a fiú testén át és a következő pillanatban nem volt sehol,
elenyészett, mint a molylepke a gyertyafényben. Sírni kezdett a gyermekéért, a mellére tapadó édes
száj ígéretéért, a könnyei azonban gőzzé váltak abban a pillanatban, hogy hozzáértek a testéhez.
„...felébreszteni a sárkányt..."
A folyosó oldalán szellemek sorakoztak régi királyok megfakult öltözékében. A kezükben sá-
padt lángkardokat tartottak. Ezüsthajuk, aranyhajuk és fehér platinahajuk volt, a szemeik helyén
opál, ametiszt, turmalin és jáde csillogott.
- Gyorsabban! - kiáltották felé. - Gyorsabban, gyorsabban!
A lány rohant, ahogy csak a lába bírta. A kő elolvadt a lába érintésétől.
- Gyorsabban! - sivították a szellemek kórusban, ő pedig sikítva vetette magát előre. A fájdalom
éles késként hasított a hátába, a bőre felrepedt, égő vér szaga csapta meg az orrát és szárnyak ár-
nyékát látta. Daenerys Targaryen repült.
„...felébreszteni a sárkányt..."
Az ajtó, a vörös ajtó felsejlett előtte, olyan közel, olyan közel, a folyosó körvonalai elmosódtak

445