Page 73 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

TRÓNOK HARCA
Abban a hódításban nem volt becsület.
- A Mások vigyék el a becsületedet! - káromkodott Robert. - Mit tudott bármelyik Targaryen
valaha is a becsületről? Menj le a kriptádba és kérdezd meg Lyannát a sárkány becsületéről!
- Megbosszultad Lyannát a Három Folyónál - mondta Ned és megállt a király mellett. Ígérd
meg, Ned, súgta neki a lány.
- Azzal nem hoztam vissza - Robert elfordította a tekintetét és a szürke messzeségbe meredt. -
Az istenek legyenek átkozottak! Üres győzelmet adtak nekem. Egy korona... én a lányért imád-
koztam hozzájuk. A húgodért, a biztonságáért... hogy újra az enyém legyen, ahogy el volt rendel-
ve. Kérdem tőled, Ned, mi jó van abban, ha az ember koronát visel? Az istenek a királyok és a
tehénpásztorok imáiból egyformán gúnyt űznek.
- Nem felelhetek az istenek tetteiért, felség. Csak azt mondhatom el, mit találtam a trónterem-
ben, amikor aznap belovagoltam - mondta Ned. - Aerys holtan hevert a padlón, saját vérébe ful-
ladva. A falakról a sárkánykoponyái meredtek rám. Lannister emberei voltak mindenfelé. Jaimen
a Királyi Testőrség fehér köpenye volt az aranyozott páncél felett. Most is magam előtt látom.
Még a kardja is aranyozott volt. A Vastrónon ült, magasan a lovagjai felett és egy oroszlánfejet
mintázó sisakot viselt. Hogy csillogott!
- Ezt jól tudja mindenki - kifogásolta a király.
- Még mindig lovon ültem. Csendben végigléptettem a csarnokon a sárkánykoponyák hosszú
sorai között. Valahogy olyan érzés volt, mintha engem figyelnének. Megálltam a trónszék előtt és
felnéztem rá. Az arany kard keresztben feküdt az ölében, éle vöröslött a királyi vértől. Az embe-
reim megtöltötték a termet mögöttem. Lannister emberei hátrébb húzódtak. Egy szót sem szól-
tam. Ránéztem, ahogy ott ült a trónon és vártam. Végül Jaime nevetett és felállt. Levette a sisak-
ját és így szólt hozzám: „Ne félj, Stark! Csak melegen tartottam Robert barátunknak. Attól tartok,
nem túl kényelmes ez a szék."
A király hátravetette a fejét és hahotázni kezdett. Röhögése felriasztott egy csapat varjút a
barna fűből. Vad szárnycsapkodással emelkedtek a levegőbe.
- Szerinted azért ne bízzak Lannisterben, mert néhány percig a trónusomon ült? - a király újra
megrázkódott a nevetéstől. - Jaime nem volt még tizenhét éves, Ned. Alig több, mint egy fiúcska.
- Fiú vagy férfi, nem volt joga ahhoz a trónhoz.
- Talán fáradt volt - találgatott Robert. - Királyokat ölni fárasztó munka. Az istenekre, abban
az átkozott szobában nem teheted le máshol a seggedet. És igazat beszélt, az tényleg egy rettene-
tesen kényelmetlen szék. Nem csak egy okból - a király megrázta a fejét. - Nos, már tudok Jaime
sötét bűnéről, s az ügyet el is felejthetjük. Őszintén undorodom a titkoktól, az intrikáktól és az ál-
lamügyektől, Ned. Éppen olyan kimerítő, mint garasokat számolgatni. Gyere, vágtassunk, régen
tudtad, hogyan kell. Megint szeretném a szelet a hajamban érezni! - Megsarkantyúzta a lovát és
felvágtatott a sírhalomra. Lova patája göröngyesőt szórt maga mögött.
Ned egy pillanatig nem indult utána. Kifogyott a szavakból és a teljes tehetetlenség súlyos ér-
zése kerítette hatalmába. Nem először tűnődött el rajta, mit is csinál itt és miért jött ide. Ő nem
volt Jon Arryn, hogy megnyirbálja a király vadságát és bölcsességre tanítsa. Robert azt tette, amit
csak kedve tartotta, mint mindig, és semmi - amit Ned mondhatott vagy tehetett volna - nem vál-
toztathatott ezen. Az ő otthona Deresben volt. Catelyn mellett volt a helye a bánatban, Bran mel-
lett.
Az ember azonban nem mindig lehet ott, ahová tartozik. Eddard Stark reményvesztetten vágta
a csizmáját lova oldalába és a király után indult.

76