Page 98 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

BRAN

Úgy tűnt, évek óta zuhan.
„Repülj!", súgta egy hang a sötétben, de Bran nem tudta, hogyan repüljön, ezért csak zuhant to-
vább.
Luwin mester készített egy kisfiút viaszból, addig sütötte, míg kemény és törékeny nem lett, rá-
adta Bran ruháit és lehajította egy tetőről. Bran emlékezett rá, hogyan tört apró darabokra.
- De én sohasem zuhanok le - mondta zuhanás közben.
A föld olyan mélyén volt alatta, hogy alig tudta kivenni a körülötte keringő szürke ködön át, de
érezte, milyen sebesen zuhan és tudta, mi vár rá odalenn. Még álmunkban sem zuhanhatunk örök-
ké. Tudta, hogy a földbecsapódás előtti utolsó pillanatban fel fog ébredni.
„És ha mégis?" kérdezte a hang.
A föld már közelebb volt, még mindig messze, legalább ezer mérföldre, de már közelebb, mint
korábban. Hideg volt itt a sötétben. Nem volt nap, nem voltak csillagok, csak a föld, amely feléje
tartott alulról, hogy szétzúzza, a szürke köd és a suttogó hang. Sírni szeretett volna.
„Ne sírj! Repülj!"
- Nem tudok repülni - mondta Bran. - Nem tudok, nem tudok...
„Honnét tudod? Próbáltad valaha is?"
A hang magas volt és vékony. Bran körülnézett, hogy megtalálja, honnét jön. Egy varjú körö-
zött mellette estében, éppen kartávolságon kívül.
- Segíts! - mondta neki.
„Próbálok", felelte a varjú. „Mondd, van nálad kukorica?"
Bran a zsebébe nyúlt, ahogy a sötétség szédítően kavargott körülötte. Amikor kihúzta a kezét,
aranyszínű magok repültek szét az ujjai közül a levegőbe. Vele együtt zuhantak.
A varjú leszállt a kezére és enni kezdett.
- Te tényleg varjú vagy? - kérdezte Bran.
„Te tényleg zuhansz?", kérdezett vissza a varjú.
- Ez csak álom - válaszolta Bran.
„Valóban?", kérdezte a varjú.
- Felébredek, amikor a földnek ütközöm - mondta a madárnak Bran.
„Meghalsz, amikor a földnek ütközöl", felelte a varjú. Folytatta az evést.
Bran lepillantott. Hegyeket látott most havas csúcsokkal és sötét erdőkben kígyózó folyók
ezüstfonalát. Becsukta a szemét és sírni kezdett.
„Ezzel nem mész semmire", figyelmeztette a varjú. „Mondtam neked, a válasz a repülés, nem a
sírás. Nem lehet az olyan nehéz! Én is csinálom." A varjú a levegőbe szökkent és Bran keze körül
csapkodott.
- Neked van szárnyad - emlékeztette Bran.
„Lehet, hogy neked is."
Bran megtapogatta a vállait, tollak után kutatva.
„Többféle szárny létezik", közölte a varjú.
Bran a karjait, a lábait nézte. Olyan sovány volt, jóformán csak csontokra kifeszített bőr. Mindig
ilyen sovány lett volna? Megpróbált visszaemlékezni. Egy arc úszott felé a szürke ködből, fénye-
sen, aranylón.
- Hogy mit meg nem teszek a szerelemért! - mondta.
Bran felkiáltott.
A holló károgva felszökkent. „Ne ezt!" vijjogta neki. „Felejtsd el, most nincs szükséged rá, tedd
félre, tedd el!" Bran vállára telepedett, odakapott és a fényes arany arc eltűnt.
Bran gyorsabban zuhant, mint eddig bármikor. A szürke köd üvöltött körülötte, amint a föld felé
száguldott.
- Mit teszel velem? - kérdezte a varjút könnyek között.

101