Page 99 - Trónok Harca - Tűz és Jég Dala I.

TRÓNOK HARCA
„Megtanítalak repülni."
- Én nem tudok repülni!
„Most is repülsz."
- Most zuhanok!
„Minden repülés zuhanással kezdődik", mondta a varjú. „Nézz le!"
- Félek...
„Nézz le!!!"
Bran lenézett és úgy érezte, a belső részei cseppfolyóssá válnak. A föld most már vágtatott felé-
je. Az egész világ fehér, barna és zöld szőnyegként terült el alatta. Olyan tisztán látott mindent,
hogy egy pillanatig félni is elfelejtett. Látta az egész birodalmat és minden embert látott benne.
Látta Derest, ahogy a sasok látják, a magas tornyokat, amelyek szögletesnek és tömzsinek lát-
szanak fentről, a kastély falait, amelyek csak vonalak a piszokban. Látta Luwin mestert az erké-
lyén, amint csiszolt bronzcsövön át tanulmányozza az eget és homlokát ráncolva jegyzeteket készít
egy könyvbe. Látta a bátyját, Robbot. Magasabb és erősebb volt, mint ahogy emlékezett rá és a
kardvívást gyakorolta az udvarban valódi acélpengével a kezében. Látta Hodort, az együgyű óriást
az istállóból, amint egy üllőt visz át Mikken kovácsműhelyébe olyan könnyedén vetve a vállára,
mint ahogy más ember felkap egy kis szalmabálát. Az istenerdő szívében a hatalmas fehér varsafa
elmélkedett a fekete tóban tükröződő képe felett, miközben leveleit zörgette a fagyos szél. Amikor
megérezte, hogy Bran nézi, felemelte a szemeit a mozdulatlan víztükörről és mindentudón vissza-
nézett rá.
Keletre pillantott és egy gályát látott, amint a Bite vizén suhan. Látta az anyját, amint egyedül ül
egy kabinban és egy véres kést bámul maga előtt az asztalon, miközben az evezősök keményen
húznak, Ser Rodrik pedig remegve és zihálva egy korlátnak dől. Előttük viharfelhők gyülekeznek,
roppant, sötét gomolyag, amit villámok ostoroznak, ők azonban valahogy nem látják.
Dél felé nézett és látta a Három Folyó hatalmas, kékeszöld rohanását. Látta apját, amint a királyt
kérleli, arcára jeleket vésett a bánat. Látta Sansát, amint este álomba sírja magát és látta Aryát,
amint csendben néz maga elé, titkait keményen szívébe zárva. Árnyak vették körül őket. Az egyik
árny sötét volt és hamuszínű, rettentő arca egy vérebé. Egy másik olyan páncélt viselt, mint a nap,
aranylót és gyönyörűt. Mindkettejük felett egy óriás derengett kőpáncélban, amikor azonban fel-
emelte a sisakrostélyát, semmi sem volt mögötte, csak sötétség és sűrű fekete vér.
Felemelte a szemét és tisztán rálátott a keskeny tengeren túl a Szabad Városokra, a zöld
Dothraki tengerre és azon is túl ellátott Vaes Dothrakig a hegy alatt, a mesés Jáde-tengerig,
Asshaiig az Árnyéknál, ahol sárkányok mozdultak a napfelkeltében.
Végül észak felé tekintett. Látta a kék kristályként fénylő Falat és törvénytelen testvérét, Jont,
amint egyedül alszik egy hideg ágyban, s bőre sápadttá és keménnyé válik, ahogy a meleg utolsó
emléke is kiveszik belőle. És a Falon túlra pillantott, a hóval borított végtelen erdőkön túlra, a fa-
gyott partokon, a hatalmas kékesfehér jégfolyamokon túlra, a halott síkságokon túlra, ahol semmi
sem terem, semmi nem él. Északra és északabbra és még északabbra tekintett, a fény függönyéig a
világ végén, majd ezen a függönyön is túlra. Mélyen a tél szívébe nézett, s akkor félelmében felki-
áltott, s a könnyei melege megégette az arcát.
„Most már tudod", súgta a varjú a vállán ülve: „Most már tudod, miért kell élned."
- Miért? - kérdezte Bran. Nem értette. Zuhant, zuhant.
„Mert közeleg a tél."
Bran a vállán ülő varjúra nézett, a madár pedig visszanézett rá. Három szeme volt, s a harma-
dikban rettenetes tudás ült. Bran lepillantott. Semmi sem volt most alatta, csak hó, hideg és halál,
fagyos, kopár föld, ahol csipkézett, kékesfehér jégtornyok várták, hogy magukhoz ölelhessék. Dár-
daként repültek feléje. Ezernyi másik felnyársalt álmodozó csontjait látta a csúcsaikon. Kétség-
beesett félelem vett erőt rajta.
- Lehet valaki bátor, miközben fél? - hallotta a saját hangját vékonyan és távolról.
Apja hangja felelt neki:
- Egy férfi csakis akkor lehet bátor.

102